kanyadi 3Kányádi Sándor 84 éves.

Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Székelyföldön, a Hargita megyei Nagygalambfalván. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát. Tanárként soha nem dolgozott, életét az irodalomnak szentelte. Több mint húsz önálló verseskötete, számos mesekönyve jelent meg és jelentős a műfordítói munkássága is. Alábbi interjú, két évvel ezelőtti születésnapja alkalmából készült az erdélyi íróval.

 

 

 

 

 

 

Beszélgetés Kányádi Sándor Kossuth-díjas költővel, műfordítóval, meseíróval.

 

A magyar irodalom Sándor bácsija májusban ünnepli 84.-ik születésnapját. Tekintélyes életműve mellett az életről és az irodalomról szerzett tapasztalata is kincs az utókor számára.
Mennyire van ideje, kedve olvasni? Például kortárs magyar irodalmat.
Amióta a szemem gyengélkedik, igazából csak azokat az irodalmi folyóiratokat nézem át, amelyek járnak nekem. Viszont sokat hallgatok: hangos könyveket, verseket CD-ről. Kezdek olyan modern lenni, hogy jobban értékelem az akusztikus irodalmat.
Érzésem szerint nem vagyunk messze attól a kortól, és ezt nem is rosszallom, amikor egy analfabéta magas kultúra jöhet létre. Ahogy az írástudás elterjedése előtt is volt, amikor a verseket, a történeteket mondták, énekelték egymásnak az emberek. Hiszen manapság már olyan kort élünk, hogy a kis unokámnak, amikor 13 éves volt, idéztem egy Shakespeare szöveget, és anélkül, hogy mondtam volna neki, melyik dráma ez, egyből rávágta: Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó? Nagyon megörültem, hogy ilyen művelt unokám van, erre kiderült, hogy egy rajzfilmből ismeri a történetet. Ezért mondom: a mai technikai fejlődés mellett a gyerekek nagyjából 6-7. osztályos korukig olvasnak, utána ezt a tudást már csak a számítógép előtt kamatoztatják.

 

A számítógépes tudást nem tartja elvetendőnek, hiszen alapító tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának, amely révén a világhálóra kerülnek fel a neves kortárs szerzők művei.
A Digitális Akadémiát nagyon jó dolognak tartom, bár biztos, hogy a könyvkiadásra visszahat az, hogy a világhálón teljes verseket, írásokat találunk meg. A helyzet az, hogy aki nem számítógépfüggő, az is leginkább az internetről szerzi be az információit. A Kolozsváron élő fiam is mesélte, hogy az egyetemen a leendő magyartanár jelöltek sem olvassák már el a kötelező olvasmányt, csak a kivonatot. De én is találkoztam ezzel, amikor kellett volna egy idézet Aiszkülosz drámájából, a Leláncolt Prométheuszból. Nem találtam a kötetet, elkallódott valahova, így beütöttem egy internetes keresőbe. Elébem omlott minden róla, köztük Caravaggio a költemény ihlette festménye is, egy olyan gyönyörű női háttal, hogy egy kamasz fiú már attól kedvet kap az olvasáshoz. Belenéztem egy honlapon a hozzászólásokba is, és ott látom, hogy valaki könyörög a többieknek, hogy a másnapi dolgozathoz küldjenek neki valamit a drámáról. Kapott is vagy öt, egyflekkes összefoglalót, de még rövidebbet szeretett volna, így küldtek neki ötmondatos leírásokat is. Na, így állunk most az olvasással.

 

Sándor bácsi is fordít, Sándor bácsit is fordították. Miért szereti ezt a feladatot?
Sokan sokféleképpen vélekednek a versfordítás értelméről, hiszen köztudott, hogy verset fordítani szinte lehetetlen. Tudor Arghezi azt mondta, a vers egy olyan lakat a nyelven, amihez nem biztos, hogy más nyelven is kulcsot lehet találni. Szerintem a fordítás erről a kulcskeresésről szól, de azt mondom: álkulccsal hiábavaló a próbálkozás. Mégis fontos a fordítás, sőt szerintem a műfordító a legtisztességesebb imperialista: úgy hódít, hogy semmit el nem foglal. Egy román fordítótól tanultam egy ehhez kapcsolódó keleti bölcsességet. Azt mondta: ha van egy almád, és megfelezed, egy fél almád marad és a másiknak is egy fél alma jut. De, ha van egy dalod és megtanítasz rá, akkor nekem is lesz egy dalom, de neked is megmarad a dal.

 

kanyadi 2

 

Mennyire tartja a magyar irodalom fontos részének a műfordításokat?
Amit már magyarítottak, azt nyugodtan a saját irodalmunk részének vehetjük. Azért is szerencsés a magyar olvasó, mert a világirodalmat a legjobbjaink ismertették meg vele. Kezdve Balassitól Csokonain át majd Petőfi, Arany, Vörösmarty, Kosztolányi, Babits, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula vagy Áprily – akik mind nagy fordítók voltak. A nagy nemzetek közül ez csak a németeknél és az oroszoknál volt szokás. Amúgy, ahogy Illyés is mondta, a legtöbb nagy nemzet önellátó: megvan a maguk irodalma, és így a franciáknál nincs nagy Shakespeare-kultusz, ahogy az angoloknál sem nagyon foglalkoznak Racine-al. Ezért a kis népek műveltebbek, vagy legalábbis tájékozottabbak.
Ezt én is megtapasztaltam Norvégiában, ahol Csoóri Sándorral közösen jelent meg egy kötetünk norvégül. Kint voltam a bemutatón, ahol egy rádiós újságíró megkérdezte: számomra miért fontos az, hogy most norvégül is megjelentem? Azt válaszoltam: mindenképpen nagyobb dolog, mintha angolul adták volna ki a verseimet. Elcsodálkoztak, hogy ennyire be akarok hízelegni nekik, mire én elmagyaráztam: biztos nagyobb rangnak tűnik, ha angolul jelentem volna meg, de Thatcher – aki akkor volt a miniszterelnök – biztos nem adta volna ki a rendeletet, hogy minden könyvtárnak meg kell vennie a Kányádi-kötetet. Mint ahogy az akkori norvég kormány megtette, hogy a Csoórival megjelent közös könyvünket ezer példányban megrendelték a közkönyvtárak számára. Nagyon megtetszett nekik a válasz.

 

Az erdélyi fordítás-irodalomban a román alkotóknak van különleges státuszuk.
A fordítás fontos a magyar-román viszony szempontjából is, hiszen nincs még egy olyan nyelv a világon, amelyre olyan nagy mennyiségben fordítottak volna román irodalmat, mint a magyar. Erre sokan szokták mondani, hogy persze, mert elvárták tőlünk, miközben fordítva ez már nem igaz. Dehogyisnem: nekem is három kötetemet fordították le, de Petőfi, Arany, Ady, vagy József Attila is szépen jelen van románul. Mert működik ez az erdélyi dolog, amire engem még a székelyudvarhelyi református kollégiumban tanítottak: itt élünk együtt évszázadok óta, ismernünk kell egymás nyelvét. Amit románul tudok, akkor tanultam meg, a bécsi döntés utáni időkben, amikor bár visszakerültünk Magyarországhoz, kötelező román óránk volt. Érdekes, hogy a párhuzamos osztályban másképp indokolta meg a tanár a románórát: tudni kell oláhul, mert az ellenséget a saját nyelvén lehet legyőzni. Na, a háború után a mi tanárunkat internálták, a másikból meg párttitkár lett. Ilyen az élet…

 

Említette Erdély különleges státuszát. Szükséges különbséget tenni az erdélyi és az anyaországi magyar irodalom között?
Egyszer Bécsben, a Pen Klubban, a Romániában lévő magyar költészetről kellett beszélnem. Úgy írtam le, mint a magyar költészet fájának romániai ága. És ahogy egy almafánál is, legfeljebb ízbeli különbség van: a déli oldalon lévő gyümölcsök édeskésebbek, míg lehet, az északin lévők savanykásabbak.
Szóval egyáltalán nem szeretem, ha különbséget próbálnak tenni ebben, én már a határon túli megnevezést is sérelmezem. Egyszer Nagybányán jártam, a helyi magyarság fesztiválján, és a kulturális programokat a római-katolikus, a görög-katolikus, a református, az evangélikus és az unitárius lelkészek közös ökumenikus istentisztelete zárta. A végén, mint a színészek, előrejöttek a színpad szélére, és azt mondták: „Ahhoz, hogy megmaradhassunk magyarnak, minőségi emberekké kell válnunk, ámen”. Ezzel lehet egyetérteni, és erre nagy lehetőség is van, éppen a technikai fejlődés által, amiről már beszéltünk.
A legfőbb feladat, hogy a szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra, és akkor megvalósulhat a „haza a magasban”, amiről Illyés is ír. A modern technikai lehetőségek kizárják, hogy a felfűtött nacionalista indulatok ismét határvonalakat húzzanak közénk, elzárjanak minket egymástól. Mivel egy maroktelefonnal elérhető az egész világ, érvényüket vesztették azok a kifejezések, hogy határon túli, vagy nemzeti kisebbségi, vagy nyugati magyar irodalom. Amit magyarul írnak és minőségi munka, az magyar irodalom és magyar művészet. A minőségi ember is fontos, hiszen, nekünk is jó az, ha Új-Zélandon felnéznek egy ott élő magyarra. Ehhez viszont olyan Magyarországot kell létre hozni, hogy bármelyik messze élő magyar bizakodva, reménykedve tekintsen a Kárpát-medence felé.

 

Ebben segíthet a magyar állampolgárság megadása?
Édesapámról rokkantként, még a háború alatt méretet vettek a budapesti hivataltól hogy speciális bakancsot készítsenek neki. Mondták, hogy a nehéz helyzet miatt csak később lesz kész, valamikor 1948-ban kapta meg postán. De nagyon szerette, az volt a legjobb lábbelije. Később, amikor 1960-ban Budapestre készültem, szólt, hogy keressem fel a műhelyt, a Mátyás tér 7. alatt, hátha megvannak még a méretek, és akkor készíthetnek neki egy újat. Elmentem, mondtam, ki és mi vagyok, Kányádi Miklós, Nagygalambfalva, megvannak-e a méretek. Mondták, megvannak, csak mivel már más az ország, többe kerül majd az egész. Hazamegyek, mondom édesapámnak, hogy ha kell, el lehet készíteni a bakancsot. Erre azt válaszolta: nem kell a bakancs Sándor, a fontos az, hogy kicsi hazám számon tart.

Ezzel az egész kettős állampolgársággal kapcsolatban azt tudom mondani: a fontos az, hogy kicsi hazánk számon tart minket. Ez a lényeg. A szavazati jog, amiről mostanában szó esik, az már nehéz ügy. Nekünk a román parlamentben kell ott lennünk, lehetőleg olyan pozícióban, hogy szavunk legyen. Itt van az életünk, az, hogy a haza számon tart, lelkileg fontos érzés.

 

Kiss Csaba

Fotó: Balázs Attila
Megjelent a Székelyföldi Régió Magazin 2011. májusi számában