hatarkerules 1Középkori székely hadszervezet.  

A katonáskodás a székelyek számára nem foglalkozás, nem hivatás, hanem életforma volt. A hadfölkelésre hívást a székely ispán, a vajda rendelte el, vérbemártott kardot hordoztak körbe. Szabályos mozgósításkor szerepelnek a forrásokban a sereggyűjtők, akik valószínűleg a tisztikarhoz tartoztak.

 

Ha hirtelen kellett fegyverbe szólítani a székelységet, akkor a székek kapitányai futárokat küldtek szét, dobokkal és száldobokkal, félrevert harangokkal, és a Tűzhalom nevű helyeken gyújtott tüzekkel -ahol a hagyomány szerint egykor őrtornyok álltak-, riadóztatták a székelységet. Hatásos eszköz volt a lármafa, nevezték métafának is. Erősen kiszárított fenyőszálat állítottak a földbe, külső részét bekenték szurokkal, méhviasszal, azután száraz szalmával körbekötötték, majd az egészre ráhúztak egy befaggyazott, beviaszozott sutut (huzatot). Jó és rossz időben is gyorsan fellobbant, és igencsak nagy zápor kellett ahhoz, hogy elaludjon. A magas hegycsúcsok csak ritkán kerültek felhőbe, a lármafák meggyújtása és égése így biztonságos volt. Ezekkel nemcsak a veszélyt jelezték, hanem információt is közöltek róla. Alakzatban helyezték el, így az, hogy melyik lobogott, jelezte honnan, milyen erővel közeledik az ellen. A lármafák mellett állandó őrszolgálat is működött, a völgyekből kürtjelekkel irányították őket, de kürtjelekkel kérdezhettek is az őrök. Így 30–50 perc alatt már a legtávolabbi vidékeken is égtek a jelzőtüzek. Egy óra alatt egész Székelyföld hadinépe talpon, fegyverben volt.

 

Székely fegyvernemek

A középkorban három fegyvernem alakult ki. Eredetileg minden székely lovas katonaként szolgált, majd Mátyás király korában választották külön a lovasságot és gyalogságot. A kifejezés talán nem is jó, mert már korábban kialakulhatott ez a megosztottság, de az tény, hogy Mátyás hadiszabályzatában már így szerepel.  Orbán Dezső történész szerint ennek egyszerű volt az oka: sok közszékely nem tudott lovakat tartani , és sokan gyalogosan jelentek meg mozgósításkor. Mátyás csak a már létező helyzetet legalizálta szabályzatában. Ettől kezdve tehát minden székben külön lovasságot és gyalogságot szerveztek. A lovasságot fontosabbnak tartották, nagyobb volt a becsülete. A (harci) ló tartását csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak, költséges volt, és külön tudományt jelentett. A harci méneket külön legelőkön tartották, azokat fogatba, szekérbe nem foghatták, sőt kanca nem lehetett hátasló. Gúnyolták is a szászokat, akik a könnyebben idomítható és nem is annyira tüzes kancákat hátaslónak  használtak. A harci méneket kitartó fáradsággal tanították be a harcra.

 

A lovas székelyek a primori (tisztségviselők) és lófő (nemzetségek vezetői) családok közül kerültek ki.

A primorok három felszerelt lovassal indultak harcba, a lófők fejenként vettek részt a hadjáratokban.

A gyalogosokénál modernebb és drágább volt a fegyverzetük is. A primorok felszerelése páncél, sisak, kopja, pajzs, kard volt, a lófő rendűek sisakkal, kopjával, pajzssal, csákánnyal vagy buzogánnyal vonultak hadba, íjat és megfelelő számú nyilat is be kellett szerezniük. Általában a székely lovasságra mindig a könnyűfegyverzet volt inkább jellemző. Talán ezért jegyezte fel Verancsics Antal a 16. században, hogy a székelyek nem különös fegyverzetükkel tűnnek ki, hanem fő erősségük számukban és vitézségükben rejlik. A könnyűlovasságnak ezt a meghatározó szerepét sokáig fenntartotta a török és tatár harcmodor és taktika. A gyalogságot a közszékelyek alkották. Felszerelésük egyszerű volt: kézíj, gerely, tőr vagy kiegyenesített kasza, esetleg balta. A középkorban külön fegyvernemet alkottak a Képes Krónika által is emlegetett íjászok. Brassó, a Barcaságban több székely falut birtokolt, itt általában székely íjászokat tartottak. Az íjászokat ügyességük és gyakorlottságuk szerint három csoportra osztották. A kezdők csak emberalakra, a haladóbbak pajzsra, a legkiválóbbak madárra lőttek gyakorlásként. Fegyverforgatásban, lövésben mindenki önmagát fejlesztette, de évente legalább két hadgyakorlatot is tartottak, a szék tisztjei szigorú szemlét is tartottak felszerelésükről, és csapatgyakorlatot is rendszeresen végeztettek velük.

 

Székely hadiszemle, mustra

A székelyek folytonos és állandó hadikészültségben éltek. A székek kapitányainak kötelessége volt béke idején, megszabott időközönként a fegyverek és egyéb hadiszerek felett hadiszemlét tartani. Egyes leírások szerint azonban ezt falvanként minden héten végrehajtották. A székelyek menetre készen, állandóan fel voltak tarisznyálva. A készenléti tarisznyában három napra való élelem volt (kenyérliszt, lencse, borsó, fuszulyka, hagyma, túró, szalonna, kolbász, szárított porhús). Szombaton sütötték a kenyeret, ugyanis vasárnap volt a mustra, akkor a háziasszony kiszedte a készenléti tarisznyából az egy hete ott tartott élelmet és kicserélte frissel. Vasárnap reggel, a mise előtt mindenki összegyűlt a templom előtti téren, akármilyen idő is volt. A székelyek ezt úgy mondták: „ha virrad, ha nem” – vagyis a nap késhet, de ők a mustráról le nem maradhatnak. Itt először a tizedesek tetőtől talpig megvizsgálták a székelyek felszerelését, a posztósüvegtől a csizmatalpig, és megnézték a lovak lábát is (nincs baj a körmével, nem sántít). Ha hibát találtak, megnézte a hadnagy, ha a faluban nem volt magasabb rangú katonai vezető, a többi tizedes, a pap és a bíró szemrevételezte a fogyatékosságot. Ellenőrzés után a felszerelést nyeregbe tették, a gyerekek lovon hazavitték, s „leszerelték” tehát mindent a helyére raktak. Ezután a hirdetések következtek arról, hogy a hét folyamán milyen szokatlan esemény történt, de mindig csak annyit közöltek, hogy mindenki tudjon mindenről, ne találgassanak. Majd a falu népe bevonult a templomba, a férfiak tizedenként az első padokba ültek, az asszonyok a templom hátsó felében húzták meg magukat, s mögöttük a gyerekek tömörültek, általában a kántor körül.

 

Mozgósítás

Amikor hadba szólították a székelyeket, a gazda mosakodott, öltözködött, vette a fegyvereit, tarisznyáját, lovát elővezették. Az otthon maradók bepakolták a szekeret, minden tized után ment egy szekér – ez legkevesebb 30 napi élelmet szállított embernek, állatnak egyaránt. Ebbe a szekérbe helyezték a tartalék ruházatot, fegyvereket és kötszert is. Ennek előkészítése mindössze  1-2 órát vett igénybe, tökéletesen működő, begyakorolt gépezet volt. Készültek a papok is, nagyobb mozgósítás esetén népükkel tartottak. Feladatuk lelki malaszt biztosítása volt, de harcoltak is, ha kellett, és illendő is volt. Tanult emberek voltak, értettek a gyógyításhoz is. Kijelölték a sorosokat, azokat, akik legrégebben voltak a hadban, de lehettek önként jelentkezők is, és azt is, hogy melyik tízesből megy a tizedes. Ezután következett a parancsnok választás. A gyülekező körzetben a tizedesek felsorakoztak a hadbahívottak előtt. Ha egy csoport kiválasztott egy tizedest, az azon nyomban vezetőjükké vált, és addig viselte e rangot, amíg méltónak bizonyult e tisztségre.  Az akcióban lévő tized még a harcmezőn is választhatott helyette mást, csak a hadnagy beleegyezése kellett hozzá, de ő ritkán élt vétójogával.

 

Székely harcmodor

A tizedes nem a legerősebb, legvadabb harcos volt, hanem általában egy idősebb, tapasztaltabb hadfi, akinek tekintélye volt, és akinek az eszében is bíztak. Ritkán engedték közel a harchoz, a gyors mozgás, az éles reflex a fiatalokat jellemzi. Ha rohamoznak, elöl vágtat, de amint lőtávolba érnek, a csapat körbefogja, védik a testükkel, mint a kincset, ugyanis kurjantásaival ő irányítja csapatának három csoportját. Vigyáz, hogy együtt maradjanak, figyelmezteti őket, milyen irányból és milyen erővel jő az ellen, ha kell, segítségül hív egy másik tízest, ő viteti ki a sebesülteket a forgatagból, ő lát el sebeket, kimenti a halott székely testét és felszerelését, lehetőleg a lovát is. A tizednek volt alparancsnoka is, de ez nincs nevesítve a forrásokban, ezt is választják, de a tizedes hagyja jóvá. A harci tízes (tized) önálló harci egység, a mozgósítás után egy napon át összeszoknak, mindent begyakorolnak. „Fülükbe szedik” a tizedes hanghordozását, így hallják meg az ütközet fülsiketítő lármájában a parancsokat.

A tizedek tagjai nem egyénenként harcoltak, hanem mindig 3 fős csoportokban. Általában 1-2 ellenséget választottak ki, és harc közben azokat pillanatok alatt, kommandós hatékonysággal harcképtelenné tették, azután jöhetett a következő célpont. Minden székely tized 3+3+3+1–es rendszert alkotott.

Az „egy” a tartalék és a figyelő, általában a tizedes helyettese. Az egyik hármas csoport az elsődleges támadó, a figyelemelvonó, elölről támadta a kiszemelt célpontot, közben a második hármas, jobb fegyverekkel, adottságokkal, és képességekkel oldalba kapta azokat. A munkát a harmadik hármas végezte be, a megzavarodott ellenséget szinte letarolta. Ha sűrű tömeggel kerültek szembe, általában megfutamodást színleltek, és hirtelen visszafordulva támadtak.

 

A tized önálló ellátási és zsákmányolási egység is volt. Pontosan meg volt határozva, hogy a zsákmányból mennyi a tizedé, a parancsnoké, a falué, az elesett székely családjáé. Ha valaki elesett, annak testét a csata után elégették, hamvait kerámia edénybe helyezték, és a hadjárat után hazavitték. Erre kijelöltek egy harcost, lehetőleg öreglegényt, akinek nem volt felsége vagy szeretője. Egész hazaút alatt, ami olykor egy hónapig is eltartott, tömték a fejét szüntelen: az elhunytnak milyen jó, zsíros földje van, milyen ügyes, derék a felesége, az aztán az asszony, milyen szépek a gyermekei stb. Többnyire azután el is vette az özvegyet, a nevét is ráragasztották, a család általa élt tovább.

A székely tízes így győzte le a halált.  

 

Székely hadszervezet

A székely hadszervezet tehát így épült fel: a legkisebb harci egység a tízes (tized) volt, vezetőjük a tizedesek. Ezeket falvak vagy falucsoportonként századokba egyesítették, melyeket a hadnagyok irányították (had nagy, a had vezetője értelemben, már 1324–ben előfordul a csíki hadnagy kifejezés).

A századokból kialakított széki hadak külön szárnyakként működő teljesen független harci egységek voltak, zászlóik és harisnya zsinórjaik színe különböztette meg őket más székek seregétől. Az anyaszékeknek egyszínű, a fiúszékeknek kétszínű zsinórzatuk volt. A széki had vezetője a kapitány, illetve a főkapitány volt. A székely székek egyesített seregét pedig a székely ispán irányította, ő vezette a hadat a király zászlója alá. A hadbahívást is a székelyek ispánja rendelte el, ő adott a székek főembereinek (indokolt esetben) hadmentességet, ő állapíthatta meg, hogy az általános felkelés idején ki maradhat otthon. Ő felelt a fegyelemért, megakadályozta, hogy a székely hadak hatalmaskodjanak, fizetniük kellett, ha vétettek ez ellen, ő hozta meg a kíméletlen ítéletet. Ő biztosította a megfelelő harckészültséget, felelt azért, hogy békeidőben legalább 1 hónapig gyakorlatozzanak a hadkötelesek.

 

Az ősi székely hadszervezet ilyen nagyszerű felépítése és tagolódása miatt tehát elmondható, hogy a székely, mikor hadbaszállt, magával vitte otthonát, szülőföldjét. Szomszédai, atyafiai, utcája alkotta a tízest, szülőfaluja és a szomszédos falvak népe a századát. Az általa jól ismert távolabbi falvak népéből állt a széki had, a székely székek egyesített serege pedig magát Székelyföldet jelentette számára.

Így a székely még távoli idegenben is az övéi között volt, az övéiért és szülőföldjéért küzdött.

 

Kapcsolódó cikkek:

Székely Világ a Kárpátok alatt

A székely székek