hunyadi janos 1A zajkányi csata, Antonio Bonfini tolmácsolásában.

„…Mialatt Ulászló (I. Ulászló 1440-1444 között magyar király) ezeket cselekedte, Corvinus János (Hunyadi János) és Miklós (Újlaki Miklós, macsói bán, temesi ispán és erdélyi vajda) derekasan védelmezte az ország határait a törökökkel szemben; ez időben mindenki úgy vélekedett, hogy e két férfit az istenek kegyelme küldte a pannonok hanyatló ügyének védelmezésére, és elsősorban Corvinust, aki amaz időkben csodás szerencsével őrizte Magyarországot.

 

 

 

A folytonos török támadások közepette sohasem bocsátkozott olyan összecsapásba, amelyben meg ne verte, szét ne ugrasztotta, meg ne szalajtotta volna az ellenséget, sehol sem ment végbe olyan ütközet, amelyben legalább tízezer embert ne állítottak volna szembe egymással. Mindenütt oly kedvező szerencsével harcolt, hogy a pogány ellenség akkortájt senkitől sem félt jobban, mint tőle.

Sőt, gyakorta beütött török földre is, ahol rengeteg embert lemészárolt és hatalmas zsákmányt szerzett. Hadserege e hadjáratok során alaposan megszedte magát. E sok között volt egy olyan nevezetes csata, melyet csak az irigység mellőzhetne hallgatással, ezt a Sehábeddin nevű igen-igen híres török basa ellen vívta. Azt mondják, Murád képtelen tovább tűrni, hogy Corvinustól oly sok vereséget szenvedjen, vagy még inkább, hogy Moldva és Havasalföld fejedelmeit felszabadította az iránta való hűség és elkötelezettség alól; ezért iszonyú hadjáratot szervez az oláhok és Corvinus erdélyi tartománya ellen, a katonák közül kiszemeli a gyalogság javát, akiket janicsároknak neveznek, számlálhatatlan sokaságú lovast, főleg veteránt, összehív majdnem minden légiót, amellyel az európai területeken rendelkezik; ezekhez csatlakoznak azok a segédcsapatok, amelyeket az ázsiai és európai városok szövetség címén küldenek. Sokan mondják, azok a magyarok is, akik jelen voltak, hogy ez a hadsereg nyolcvanezer emberből állt, amit nem könnyű elhinni; e had gondját bízta a kitűnő képességű és hűséges basára.

 

Corvinusnak jelentik, hogy a törökök készülődnek valamire, ő is sorozást tart a tartományban, összeszed vagy három légiót, és minden reményét a vértes lovasságba veti; nem kevésbé bízik a helybeliekben és a székelyekben. Szétröppen a hír, hogy a basa mérhetetlen sereggel hamarosan benyomul Dáciába. Ennél a nemzetnél a császár után a basák foglalják el a legfelsőbb helyet, és működésük színhelyén a császár hatalmát képviselik. Ennek a basának Murád azt parancsolta, hogy először nyomuljon be Havasalföldre, és a lehető legkegyetlenebbül álljon bosszút az oláhon, aki a vele kötött szövetséget felmondta; hasonlóképpen büntesse meg a moldvaiakat, akik Corvinus bujtogatására megsértették a megkötött egyezményt; aztán teljes erejével és minden igyekezetével rohanja le az erdélyieket, tetézve torolja meg a Corvinustól elszenvedett vereségeket, és bőségesen fizesse meg az adót a megölt bajtársak szellemeinek. A basa teljesíti a parancsot, és körülbelül nyolcvanezer embert számláló seregét elindítja Macedóniából, Mysián keresztülvonul, megáll a Duna partján, felkészíti a csapatait, hogy Kis-Nikápolynál átkeljenek. A mérhetetlen tömeg miatt néhány napig vesztegel az átkelésnél, ezért tábora egy darabig mindkét parton elidőzik. Az oláhokat páni félelem szállja meg;

a szörnyű rettegés és zavar mindent betölt; már bánják, hogy átálltak a magyarok oldalára, mert a törökök közelsége miatt nem hiszik, hogy azok kellőképpen megvédik őket. János viszont mindkét oláh tartományt jó reménnyel élteti, meghagyja, hogy húzódjanak vissza biztonságos helyre, semmiképpen se szegüljenek szembe a pogány dühével, ha erőik nem elegendőek; higgyék el, hogy ő bátor lélekkel szembeszáll az ellenséggel; sem az erőtől, sem a sokaságtól nem kell félniük, mert a jóságos és mindenható Krisztus, az igaz hit védelmezője, nem fogja cserben hagyni sem őt, sem szövetségeseit,

ő pedig megígéri, hogy győzhetetlen szellemének segítségével mihamar megtorolja az ocsmány nemzet bűneit. Azt javasolja, hogy ha túlságosan félnének, meneküljenek az ő táborába.

 

A törökök a basa parancsára átteszik táborhelyüket a közelebb eső Havasalföldre. Majd átlépnek a határon, seregüket két részre osztják, és úgy száguldoznak széltében-hosszában mindenfelé, karddal

és tűzzel elpusztítják a falvakat meg a kevéssé erődített kastélyokat, elrabolják az értékeket és a barmokat, az embereket, akire rátalálnak, egy szálig leölik, levágják az asszonyokat, a gyermekeket, hasonlóképpen az aggokat is; nem ismernek irgalmat sem nem, sem kor iránt. Az oláhok közül némelyek beveszik magukat a hegyek közé, egy rész félreeső helyekre húzódik, néhányan a megerősített városokban gyülekeznek össze; csak az esik az ellenség kezébe, aki hanyagul gondoskodik magáról. Amikor a hegyeken átkelve megközelítik Erdély határát, Corvinus nem ijed meg, hanem mindössze tizenötezer emberrel kiszáll a török ellen, mégpedig azzal az elhatározással, hogy inkább meghal, de nem hátrál meg. A basa retteg e férfi hírnevétől és szerencséjétől, és mihelyt kémeitől arról értesül, hogy ez seregével a közelben van, bátorsága elpárolog, óvatosabban jár el, és török szokás szerint azt tervezi, hogy először valami csellel kísérti meg a vezért, figyeli, hogy miképpen tudná a legalkalmasabban tőrbe ejteni, ezért egy időre megáll, hogy annak bátorságát és erejét kipuhatolja. A kémek jelentik neki, hogy ellenfelének létszáma az övének a negyedrészét sem éri el, azonban lovassága sokkal gyorsabb, és csak nagy erőfeszítéssel lehet legyőzni, mert nemcsak mozgékony csapatok, hanem gyors szekerek is körítik; így, ha a dolog számukra rosszul alakulna, a szekerek fedezékébe vonulhatnak vissza, idevonják a hadfelszerelést, és mint valami fal mögül, bátran védelmezhetik magukat. Táborukat úgy megerősítették, hogy semmiféle éjszakai meglepetéstől, rajtaütéstől nem kell tartaniuk.

Bámulja Corvinus merészségét, jártasságát a hadművészetben, de bízik emberei sokaságában.

 

Amikor a kettejük közötti távolság öt mérföldre csökkent, egyikük sem akart kitérni az ütközet elől,

mert mindkettő erősen bízott a győzelemben, de a dolgot egyik sem akarta elhamarkodni; mindkettő a saját eszétől kért tanácsot, hogy valami fortélyt ötöljön ki e nagy csatához. A török tömegében reménykedett, úgy tervezte, hogy lépésről lépésre harcol, csata közben megtartja a hadrendet, és ha

a legkisebb lehetőség mutatkozik, bekeríti az ellenfelet, majd kifárasztja, és óriási nyomással megsemmisíti. Amaz viszont elsősorban azt parancsolta meg embereinek, hogy senki se hagyja el a helyét és sorát, ne engedje, hogy az ellenség elszakítsa vagy elvágja. Amikor másnap találkoztak annál a helynél, amelyet Vaskapunak neveznek, a nap első órájában elkezdték felállítani a két arcvonalat;

a töröknek sok időre volt szüksége ahhoz, hogy nyolcvanezer emberét elrendezze; Corvinus tehetsége és precizitása sem kívánt kevesebbet.  Először elrendezte a sorokat, majd összehívta a légiók kapitányait, a katonai tribunusokat, az összes századost, és így szólt hozzájuk:

 

„Higgyétek el, bajtársaim, semmiféle vakmerőség sem késztetett volna arra, hogy ezzel az irdatlan tömeggel szembeszálljak, ha a szükség nem kényszerít rá, ha nem önt belém reményt hűségetek és virtusotok, amelyet régóta ismerek, és nem lelkesít elsősorban Jézus Krisztus kegyelmes lelke, aki minket szánt e szent katonáskodásra, és azt akarta, hogy nevéért a ti jobbotok álljon bosszút. Abból, hogy e gyönyörű harcra felszólított, lássátok meg, hogy mennyire szeret titeket, és ismerjétek fel a megváltó mérhetetlen jóságát… „ tovább a beszédre

 

Sehábeddin basa hasonló tűzzel buzdította övéit a túloldalon, hogy emlékezzenek meg a birodalom gyarapításáról és a régebbi győzelmekről, meg ne csúfolják szokott bátorságukat és dicsőségüket, terjesszék fegyverükkel a törökök hírnevét, hiszen Mohamed, az istenek küldötte, azt jövendölte, hogy minden szellem nekik szánta a földkerekség feletti uralmat. Isteni igével megjósolta, hogy e fölséges nemzet lesz az emberiség felérnie, a bűnök büntetője, a népek ura. Felhozza, hogy milyen nagyra nőtt az ország ama rövid idő alatt, amióta Európába átkeltek, óriási zsákmányt és a bátraknak komoly jutalmakat ígér, megengedi, hogy a falvakat és városokat, a rablott holmit és a zsákmányt a katonák közt szétosszák. Ha mindenki teljes erővel harcol – mondja –, az ellenség gyengesége és az ő tekintélyes számuk garantálja a biztos győzelmet. Hozzáteszi, hogy ha megverik Corvinust, akiről őszintén megvallja, hogy a keresztények között egyedül mondható serénynek és katonai szakértőnek, többé semmi sem fogja akadályozni, hogy a világ többi része fölötti uralmat is megszerezzék. Ha ma tönkreverik, nem lesz ennél nagyobb győzelem Európában; ezért kitanítja őket, hogy az első összecsapásban támadjanak Corvinusra, és leterítőjének gazdag jutalmat ígér.

 

Amikor úgy véli, hogy katonáit már kellőképpen fellelkesítette, fölvezeti a rendezett hadsorokat, a két szárnyra elosztja a gyalogosokat és a lovasokat, középre állítja a testőrkatonákat, akiket janicsároknak neveznek, és különösen erős emberek; ezeket követi a hatalmas segéderő, számos zászlóaljat állít fel a két szárnyon is, hogy ezek kezdjék az ütközetet, kerítsék be az ellenséget, és ahogy a helyzet hozza, támadjanak vagy húzódjanak hátra. Azt mondják, hogy Corvinus a két szárnyra egy-egy négyszögű vértes lovashadtestet állított, ezeket a karabélyosok követték; ezek előtt nyújtotta el a könnyűlovas-zászlóaljakat, hogy azok az oldalak élén harcoljanak; középre két négyszögű vértes lovascsapatot állított; ezek közé nehézfegyverzetűeket helyezett, akiknek hátát dzsidások és íjászok biztosították; mindkét szárnyat szekerek hosszú karéja ölelte körül, amelyeket mindenféle munícióval alaposan megrakott. Azután kiadta a parancsot, hogy a sorok induljanak el az ellenség felé; amikor két stádiumnyi távolságra megközelítették, megadatta a csatajelet; amazok ugyanezt tették ugyanilyen gonddal. Összecsapnak. Corvinus látja az ellenség sokaságát, ezért az első sort ékké alakítja, hogy megossza az ellenséget; azok erre olló alakba nyílnak. Mindkét fél olyan vadsággal és ordítozással verekszik, hogy annál iszonyatosabbat sohasem lehetett hallani. A törökök fürge lovasságukban bízva sarló alakú kardjaikkal vagdalják a keresztényeket, szembeszegezett lándzsával rohannak, és mindkét oldalon sokan buknak le a lóról. Az olló ágai nem tudják szétrombolni a vértesek ékét, mert páncélzatuk miatt nehezen sebezhetők. Helytállnak tehát, és kettévágják a szembenálló rajvonalat.  

 

Középen és kétoldalt hasonló hévvel verekednek; itt is, ott is sokan hullanak el, de miután az ék kettéhasította a törökök hadsorát, kezdtek nagyobb veszteségeket szenvedni. Mivel kiszorultak oldalra, az ellenfél kardja elé kerültek; és most az ékbe, amelyről szó volt, beleütközött a második sor, és hasonló hevességgel folyt tovább a csata. A szárnyakon váltakozó szerencsével dúlt a küzdelem a zászlóaljak között, és egy ideig egyenlő eséllyel harcoltak. Mivel azonban amazok lovaik gyorsasága és mozgékonysága folytán e harcmodorral többre mentek és számuk is nagyobb volt, emezek kénytelenek voltak meghátrálni a sokaság elől, és hátrahúzódtak a vértesek sziklaszilárd csapattestéhez. Amikor a vértesekhez értek, a törökök szerencséje aláhanyatlott; mert miközben mindkét fél elkeseredett szívvel verekedett, a jól felfegyverzett lovasság nagyobb részüket lekaszabolta. Ugyanis a vértesek kemény lándzsái és dzsidái meg roppant hosszú, három élű kardjai előtt a szinte fegyvertelen törökök képtelenek voltak megállni, ezért mindkét szárnyon meginogtak. A helyzet még mindig kétes lévén, a középfronton tovább folyt a küzdelem, a darabontok erős lovassággal meg több huszárzászlóaljjal együtt bekerítették a vértesek négyszögű hadtestét, amelyről megmondtuk, hogy a középen helyezkedett el, a veterán gyalogosok heves rohamozás közben görbe kardjaikkal metélték a lovak térdét.

Sokan lezuhannak róluk a földre, ezeknek levágják a fejét, a lovagok viszont tapossák a gyalogosokat, mialatt azok a vérteseket akarják pusztítani. A törökök óriási kárt szenvednek, és miközben veszekedett vakmerőséggel dühöngve őrült verekedés folyik itt is, ott is, a vér patakokban árad. A testőrök zöme elesik, a lovasok közül is sokan meghalnak.

 

A basa látja, hogy a két szárnyon és középen lassacskán a magyarok kerekednek fölül, de azt reméli, hogy a nagy megerőltetésben kifáradnak, és bár mindenütt iszonyú veszteséget szenvedett, úgy határoz, hogy a tartalékra bízza a csata kimenetelét, és azt a többi sokasággal, amelyet őrségben hagyott hátra, meg a segédcsapatok még meglevő nagy részével a magyarok hada ellen indítja.

Az ütközet kezdete óta már majdnem a negyedik óra folyt, amikor elhatározta, hogy megújítja a küzdelmet. És a barbár pogány nem ok nélkül tette ezt; attól tartott ugyanis, hogy ha övéi elkezdenek hátat fordítani, a tömeg többi része otthagyja a csatamezőt és megszalad. Hogy tehát senkit se hagyjon ki a verekedésből, amikor megállapította, hogy az áradat körülözönlötte az ellenséget, az utolsó sort végső rohamra szólítja, változatlan lendülettel a magyar ellen vezényli, biztatja a veterán tartalékot, megparancsolja, hogy a megfogyatkozott ellenfelet bekerítve semmisítse meg; azzal áltatja őket, hogy ez a magyarok utolsó háborúja. Corvinus ellenben, látva az ellenség ravaszságát, egy ideig engedi, hogy elnyomják, aztán kiadja az utasítást, hogy indítsák előre a szekérhadat, a szekerészeket pedig utasítja, hogy észrevétlenül fogják körül a törököket mind, aztán újult erővel fölveszi a harcot. Fellángol a küzdelem, és bár a törökök mindenütt roppant kárt szenvedtek, hatalmas tömegük révén mégis kitartanak. Amikor azonban észreveszik, hogy a jobb szárnyon bekerítették őket a szekerek, hátulról meg tüzes nyilakkal és hajítogépekkel lövik őket, elbizonytalanodnak, lelassulnak, és mert féltik a hátukat, a fronton abbahagyják a harcot.  

 

A magyarok viszont szemük előtt látják a győzelmet, ezért harsány kurjongatással fellobbantják bátorságukat, és még hevesebben támadnak a fronton, biztatják bajtársaikat, akik a szekereken harcolnak, hogy még szorosabban vegyék körül az ellenséget. A törökök összekeveredett hadrendje meghajlik, és hogy be ne kerítsék őket, hátrafutnak. Mindenkit megölnek, aki a szekérfal és a szemközti hadsor közé szorul, akik pedig a bal szárnyon harcolnak, ettől a látványtól megriadva hátat fordítanak; mindenki szanaszét szalad, kergeti őket a győzelemtől megittasult magyar. A basa feladja a reményt,

és néhány testőrcsapattal, amelyre a védelmét bízta, futásnak ered. Corvinus a háta mögött kiáltozott, a futó sorok között kereste a basát, hogy ha lehetőség nyílna a vezér megölésére, a mindenható Krisztusnak gazdag ajándékot adjon; a török kiszorult a táborból, aki életben maradt, a vezérrel együtt sebes futásban menekülést talált; mások azonban, akik szökés közben szétszóródtak az erdőkben,

a hegyek között, a mezőkön, áldozatul estek az éhségnek vagy az oláhoknak, akik elkapdosták őket. Mintegy 200 zászlót szereztek, és ötezer embert fogtak el. A segédcsapatokkal, amelyek még tartották a keresztény hitet, kegyelmesen bántak. A roppant hadseregnek alig a fele menekült meg és kelt át a Dunán. Corvinus a jeles diadal birtokában végül visszament az ellenséges táborba, és gazdag zsákmánnyal jutalmazta magát meg a hadsereget...Hosszú idő kellene elbeszélni, mekkora zsákmányt, hány aranyos, gyémántköves kardot, drága ruhát és lószerszámot, mennyi aranyos turbánt és fríg meg perzsa divatú süveget szereztek; egyszóval, aki csak ott volt a csatában, gazdagságot nyert magának és minden utódának.

 

E szerencsés esemény és a két tartománynak a török fenyegetéstől való megszabadítása miatt minden városban három napon át istentiszteletet tartottak, hogy mennyei megváltónknak megadják a tisztességet. Minden templomban sok fegyvert és zászlót függesztettek ki, a Vaskapunál pedig a diadal emlékezetére győzelmi emlékművet emeltek. Corvinus triumfussal tért vissza Budára, Ulászló királynak átadta az ellenséges zászlókat meg a fegyverzsákmány fejedelemhez méltó részét mint a ragyogó győzelem bizonyítékát és buzdítást a dicsőséges háborúra. Corvinus ama időkben hallatlan sikerének híre mindenfelé elterjedt. Ulászló, aki természeténél fogva mélyen vallásos volt, e csatában az isteni kegyelmet csodálta, és hadvezérének példája szent háborúra lelkesítette őt. Budán ünnepi misét mondatott, Corvinust csodára felmagasztalta, és míg az Budán tartózkodott, szavaival szüntelenül a keresztény közösség iránti jó cselekedetekre ösztönözte. Julián örömteli prédikációja és a dicséretek után, melyekkel a király és az egész tanács elhalmozta őt, Jánost elbocsátották tartományába, ott a két Oláhország népét alkalmasabbá és felkészültebbé tette arra, hogy a jövőben bátrabban szálljon szembe a törökökkel. E diadal Corvinus nevét egész Európában elhíresítette; mindenki azt mondogatta, hogy ő a hit egyetlen védőbástyája.

 

Forrás: Antonio Bonfini: A magyar történelem tizedei. Harmadik tized, Ötödik könyv

(Balassi kiadó, fordította: Kulcsár Péter)

 

Kapcsolódó cikkek:

 

Zajkányi csata emlékezete

Zajkányi csata

Hunyadi János beszéde a zajkányi csata előtt