nagy lajosNagy Lajos a táltos király.

688 évvel ezelőtt, 1326. március 5-én, Visegrád várában született Nagy Lajos, I. Lajos néven magyar, Magyar Lajos néven lengyel király. Uralkodása a középkori Magyar Királyság fénykora, az ország katonai ereje, kulturális, gazdasági és társadalmi fejlettsége révén Európa vezető nagyhatalma. Nagy Lajos kiváló tulajdonságokkal megáldott igazi „lovagkirály” volt, példaképének Szent Lászlót tekintette. Uralkodását végigkísérték a hadjáratok, melyekben személyes bátorságának és hősiességének sokszor tanújelét adta. 

  

 

Alábbi történetet a XV. Században keletkezett Dubnici Krónika őrizte meg az utókornak. Lajos 1347-ben büntetőhadjáratot vezetett a nápolyi királyság ellen, öccse, Endre királyfi meggyilkolása miatt. Ebben a hadjáratban mentette meg Lajos király Szeredai vitéz életét. A történetből kiderül, hogy Lajos király személyesen és név szerint ismerte minden vitézét, de a krónika arról is tudósít, hogy dicső elődeihez hasonlóan, Nagy Lajos is különleges képességekkel megáldott, táltos királya volt nemzetének.

 

Lajos király megmenti Szeredai vitéz életét

Aludt még a tábor a Szele folyó közelében, de Lajos király már talpon volt, ellenőrizte az őrségeket, aztán lesietett a folyó partjára. Salerno ostromára készült, és hogy oda mehessen, át kellett vezetnie a sereget a folyón. De vajon talál-e gázlót rajta? Mert a folyó nem nagy, de az esőzéstől erősen megáradt. Nézelődik, vigyázódik Lajos király a folyóparton, s hát egyszer megpillant egy magyar vitézt, aki két lovat itat. Nézi, nézi, meg kell hogy ismerje, mert nincsen vitéz az országban, akinek nevét meg ne mondaná, és valóban kiáltja már:

- Szeredai, hej, fiam, Szeredai!

 

Futva jött a vitéz a király elé, és mondta:
- Parancsára, király atyám!

Mondta neki Lajos király:
- Édes fiam, ülj fel a lovadra, s menj át a vízen, hadd lássam, átkelhetek-e rajta a sereggel.

 

Bátor vitéz volt Szeredai, nem ijedt meg a maga árnyékától, de a Tisza mellett nőtt fel, hát jól ismerte a folyók fortélyát. Azért azt mondta a királynak:
- Kezedben az életem, király atyám. De én azt mondom, ezen ma nem lehet átkelni.

- Ejnye, fiam, talán félsz a víztől?

 

Ennél többet mondani nem kellett. Szeredai vörös lett, mint a főtt rák, futott a lovához, felpattant rá, és egyenesen nekifordult a víznek. Szép lépésben bement a ló, de aztán szügyig, nyakig kezdett érni a víz, s egyszer csak Szeredai belefordult a folyóba, hiába is kapkodott, mert az örvény sodorni kezdte lefelé. Lovon volt a király is, mindjárt odaugratott a partra, aztán nekifordította a lovat a víznek.

 

Király, nem király, azzal ő nem gondolt, csak azt tudta, hogy ha az ő szavára valaki bajba került, azon neki segíteni kell. Jó lovával odaúsztatott Szeredai mellé, és hirtelen megragadta a haját. De ahogy megragadta, a nyeregből kicsúszott, éppen hogy a lábát a kengyelből kiszabadíthatta, és már mind a ketten ott forogtak az örvényben. Hiszen a király egymaga megszabadulhatott volna, de semmiképpen nem akarta Szeredait elhagyni. Vergődött, erőlködött a király, széles köpönyege is fenntartotta, mégse szabadult volna meg, ha lova vissza nem fordul érte. Mert olyan táltos paripája volt Lajos királynak, hogy bajban a gazdáját el nem hagyta. Akkor a király bal kezével a ló sörényét megfogta, jobbjával Szeredait maga után vonta, s úgy nagy nehezen a vízből megszabadult.

 

Híre járt a táborban, de még az országban is: Lajos király az életét kockáztatta egy közvitézért.

Volt is becsülete a nagy királynak, nemcsak a palotában, hanem a tábortűz mellett is.

 

Dubnici Krónika nyomán