zeyk domokosZeyk Domokos (1816-1849 július 31.)

Az egyik legősibb erdélyi nemesi családba született, tanulmányait Kolozsváron, Nagyenyeden, Mosonmagyaróváron, majd a berlini egyetem filozófia karán végezte. 1844-ben hazatért, megnősült, és Marosvásárhelyen gazdálkodóként telepedett le. Feleségétől, báró Kemény Júliától két fiúgyermeke született. 1848. október 16-án részt vett az agyagfalvi székely nemzetgyűlésen, majd belépett a székely haderőbe, és a csíkgyergyói dandár segédtisztje lett.

 

 

Miután Bem erdélyi hadserege felszabadította Marosvásárhelyt, a 15. (Mátyás) huszárezredben

Mikes Kelemen ezredes parancsőrtisztjeként szolgált.

Részt vett az Erdély felszabadításával végződő hadjáratban majd 1849 februárjától Bem törzsébe került vezérkari futárnak, április 14-től főhadnagyi, május 18-tól századosi rangban.
Május 19-én Bem a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályával tüntette ki.

 

Bajtársai jellemzése szerint zabolázhatatlan, megalkuvást nem tűrő igazi konok székely aki „hatalmas testalkatú, ritka erejű bajvívó, daliás férfiú volt” az „erdélyi magyar tábor egyik legerősebb, legvitézebb katonájá”-nak bizonyult. A végzetes segesvári csatát megelőző estét Székelykeresztúron Petőfi Sándor társaságában töltötte. Gróf Haller József szerint ő volt az a lovas, aki a magyar sereg menekülésekor a költőt kengyelvasába emelve menekítette a csatából, de ő volt az is, aki Bem visszavonulását fedezve lehetővé tette a tábornok megmenekülését!

 

Zeyk Domokos halálának körülményeit Lengyel József a következőképpen írta le a Vasárnapi Ujság, 1871. január 27-ei számában Heydte osztrák ezredes elbeszélése nyomán:

 

„Zeyk Domokos eleste is értesüléseim szerint, másformán történt. Ha jól emlékszem, ezt Dézsi Sándor urtól hallottam, kinek azt b. Heydte beszélte el egy alkalommal. Elmondom, mert érdekes, és halála nagy nevéhez méltó. Elmondom, a hogy hallottam, különösen azért, mert szeretem hinni, hogy ha már megtörtént, az így és nem másképen esett.
Már a csata bevégződött; a dsidások – és nem kozákok – az üldözésből már tértek vissza, mikor Lüders orosz tábornok fényes táborkar kíséretében kijött Fejéregyházán felül a kis-buni-ut és ország-ut szögellésénél levő dombra, honnan a völgy területe mind alá, mind felfelé belátható. Míg itt állottak, szemcsövét a tábornok a fejéregyházi tanorok közepe felé irányozza, hol egy huszár nagy sárga telivér lován száguld. A szállongó, s őt megtámadó dsidásokat egyenkint levágja, s néha 3-4 közöl is egykettő megsebzése, s a többiek megszalasztása által kivágja. Már átugratott a tanorok sánczán, a táborkartól alig volt 100 lépésre, mikor egy fiatal tiszt a táborkarból kiugrat, Zeyket megtámadja.

Ez hatalmas pallosszerü kardjával első vágásra homlokán olyat vág, hogy koponyafedél és sisak messzeugrott. Mikor ezt Lüders látta, szemét táborkarán végig jártatta, mintegy kérdezve,

ha látták-e e hatalmas vágást? azonnal parancsot adott, hogy e huszárt ne bántsák, hanem fogják el élve. Ezen parancsszóra egész dsida-erdő fogta körül Zeyket, de ő minden megadási felszólításra vágással felelt. Ez támadóit felbőszíté. Lovát és őt is már több dsida átfúrta.

Végerejét megfeszíté ekkor, pisztolyát elővonta s magát főbe lőtte.”

 

A fenti beszámoló tehát az ellenséges haderő egyik tisztjének elbeszélésén alapszik, ami egyből megkérdőjelezi hitelességét illetve az első mondatból az is kitűnik, hogy az író tud Zeyk halálának egy másik változatáról.
Egy helyi tanító, aki megszállottan kutatta a szabadságharc történetét így mesélte a történetet:

A magyar sereget felmorzsolta a túlerő és a csata szerencsétlenül véget ért, ám Zeyk nem tudott belenyugodni a vereségbe, visszatért a hadszíntérre és párbajra hívott ki egy kozák századot.

Azt nem tudni, hogy a párbajra kiálló kozákok közül pontosan mennyit hányt kardélre, de egy idő után már nem volt ember, aki meg merte volna őt közelíteni. Ezután a kozákok egyszerre vetették magukat Zeykre aki látva, hogy nincs menekvés pisztolyával főbe lőtte magát.

 

Bárhogy is történt, Zeyk Domokos története a magyar nemzet dicsőséges szabadságharcának utolsó fényes momentuma, nemzetét védő és a jövőért önmagát is feláldozni kész hős gyönyörű példája!
A helyi tanító elbeszélése mellet szól, hogy 1901. október 20-án nagy állami pompával, a csata helyszínétől pár kilométerre, Héjjasfalva határában Zeyknek akkora obeliszket emeltek, ami bármelyik 48-as tábornoknak becsületére válna.

 

Kapcsolódó cikkek:

A magyar nemzet gyásznapja

Petőfi Sándor

Gábor Áron

Berzenczey László