tamasi  aronFarkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.

117 évvel ezelőtt született Tamási Áron, Kossuth-díjjal (1954) és Corvin-koszorúval (1940) kitüntetett székely-magyar író. Kisbirtokos, sokgyermekes székely földművescsalád gyermekeként született Farkaslakán, apja Tamás Dénes, földműves, anyja Fancsali Márta. Kilencéves korában pisztollyal ellőtte a bal hüvelykujját, ezért a szülők úgy határoztak, hogy taníttatni fogják, mert nem lesz képes elvégezni a gazdasági munkát.

 

Farkaslakán járt elemi iskolába, majd 1910-től a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium tanulója (amit halála után róla neveznek majd el). 1916-ban behívták katonának, 1917-ben hadiérettségit tett Gyulafehérváron, majd 1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz frontra került.

 

Az első világháború után családjával együtt a Romániához csatolt Erdélyben maradt, majd 1923 júliusában, huszonhat éves korában kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. 1926 májusában települt haza Kolozsvárra, hogy aztán rövid időn belül szűkebb hazájában, de Magyarországon is az egyik legnépszerűbb úgynevezett népi író váljék belőle.

 

Nyelvteremtő író. Írásművészete a népi irodalom igézetében fogant, tematikája a székelység világához kapcsolódik. Gyökerei e zárt etnikai közösség mese- és mondavilágába nyúlnak vissza, erősen támaszkodik a tájnyelvre. Korai novelláinak témája a háború, a székely népélet, a trianoni sokk okozta tragédiaérzet. Mesei és balladai mozzanatok keverednek írásaiban, a hol romantikus, hol humoros novellák hősei a megtörhetetlen életakarat példái (Siratnivaló székely; Tüzet vegyenek!; Ördögváltozás Csíkban).

 

A két háború között gyors egymásutánban jelentek meg novelláskötetei, regényei is, közülük is az elsők között A szűzmáriás királyfi, amit javarészt még Amerikában írt, de csak hazatelepülése után fejezett be. Ezután jött a Címeresek, amelyekben az erdélyi világ feszültségeit rajzolta meg, majd fő műve, az Ábel-trilógia. Előbb az Ábel a rengetegben, majd folytatásai: Ábel az országban és Ábel Amerikában, melyek tartalmát javarészt saját életéből merítette.

 

1940-ben a második bécsi döntéssel Kolozsvár, illetve Tamási Áron szűkebb otthona is visszakerült Magyarországhoz, ettől kezdve az erdélyi mellett a magyarországi irodalmi életben is aktívan részt vett. 1943-tól 1949-ig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt. 1944 augusztusában az Erdélyi Magyar Tanács tagjaként a háborúból való kilépést szorgalmazta. 1944-ben feleségével Budapestre költöztek, ahol Bajor Gizi házában vészelték át Budapest ostromát.

 

A második világháború után Magyarországon maradt, az 1945-ös választások után pedig egyike lett annak a tíz kiemelkedő közéleti személyiségnek, akiket az alakuló Nemzetgyűlés külön törvény alapján meghívott képviselőnek a parlamentbe. A felkérést elfogadta, egyidejűleg a Nemzeti Parasztpárt színeiben a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja is lett. Képviselősége alatt kétszer is felajánlották neki a vallás- és közoktatásügyi tárcát, de mindkétszer elutasította azt. Mandátuma lejárta után, mivel a törvényt, ami alapján behívták, eltörölték és az 1947-es választásokon nem indult, politikai karrierje be is fejeződött.

 

Tamási Áron 1966. május 26-án hunyt el Budapesten, kérésére szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Itt látható sírja a templomkertben, melynek sírkövét Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor erdélyi szobrászok készítették.