Árpád fejedelemPozsonyi csata,  907. július 4-6. 

A magyar állam megalakulását, megerősödését a nyugati országok vezetői gyűlölködve nézték és az új szomszéd megsemmisítését tűzték ki célul.

Az akkori német király II. Lajos és a pápa bullában hirdette meg rendeletét, mely szerint: "... Decretum..Ugros eliminandos esse.." azaz " elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak".

 

Ezt a „nemes” célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani, az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni. Az összeurópai intervenciós haderő 907 májusától a bécsi medencében gyülekezett és június közepén megkezdte előrenyomulását magyar területek felé. A keresztes haderő három oszlopban haladt a Duna vonalán Pozsony irányába.

A déli parton a "gyengébb"' kb. 40 ezres szárny, míg az északi parton a 45 ezres főerő melyeket a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport kísért az utánpótlással.

 

Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő pusztító háborúról. A törzsszövetség haderejéből 4 tömény (egyenként 10 000 fős lovas egység) azaz 40.000 harcost rendelt a „vendégek” fogadására, és seregét négy részre osztotta.

Az elsőt Ő maga vezette, a többit pedig fiaira Tarhosra (43), Üllőre (41) és Jutasra (35) bízta.

Július 4.-án Árpád fejedelem utasítására a magyar egységek elsőként a déli parton előrenyomuló Dietmár salzburgi érsek vezette sereget állították meg és a táborba szoruló ellenséget közel egy napos küzdelemben teljesen megsemmisítették. A csata után, még aznap éjjel Árpád elrendelte a sereg teljes csendben történő átkelését a Dunán. Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt, majd túl ereje ellenére szó szerint halomra pusztult a Pozsony körüli síkságon. A magyar könnyűlovasság a néhány ezer fős eszeveszetten menekülő szerencsés túlélőt egészen Ennsburg váráig üldözte, ahol a német király a tartalék sereggel várta a kedvező híreket. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre eszeveszett dühvel tört a pihent királyi őrség de a jól bevált színlelt visszavonulással a német üldözőket kelepcébe csalták. A korábban a környező erdőkben elrejtett és onnan kitörő magyar lovasság a megforduló főerőkkel a német király maradék seregét is legázolta. A német király alig néhányad magával, minden értékét hátrahagyva csak nagy üggyel-bajjal menekülhetett, seregvezéreiből pedig a hajóhad vezérén kívül mindenki meghalt. Elesett a sereg fővezére Luitpold őrgróf, Ditmár érsek, Ottó és Zakariás püspökök, három apát, és tizenkilenc főúr. Így a magyarok három nap három sereg fölött ünnepeltek tökéletes diadalt.

 

A pozsonyi csata rendkívüli eredménye, hogy az Atilla jogos örökségét elfoglalt magyar törzsek meg tudtak erősödni a Kárpát-medencében mivel idegen sereg 130 évig, egészen Szent István király idejéig nem mert Magyarország felé fordulni.

 

A magyar nemzet nagy árat fizetett a győzelemért, Árpád fejedelem az ütközetben súlyosan megsebesült, és pár hét múlva visszaadta lelkét Istenének. Négy daliás fiát áldozta a honvisszaszerzés és megtartás érdekében, Leventét a bolgár háborúban, Tarhost, Üllőt és Jutast a Pozsonyi csatában.

Egy szándékosan „elfelejtett” diadal

 

A magyar állam megalakulását, megerősödését a nyugati országok vezetői gyűlölködve nézték, és az új szomszéd megsemmisítését tűzték ki célul.

Az akkori német király II. Lajos és a pápa bullában hirdette meg rendeletét, mely szerint: "... Decretum..Ugros eliminandos esse.." azaz " elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak".

Ezt a „nemes” célt extra adag erő koncentrálásával akarták megvalósítani, az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100.000 fő körüli létszámban gyűlt össze a csapásmérő erő. Még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni. Az összeurópai intervenciós haderő 907 májusától a bécsi medencében gyülekezett és június közepén megkezdte előrenyomulását magyar területek felé. A keresztes haderő három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán Pozsony felé. A déli parton a "gyengébb"' kb. 40 ezres szárny, míg az északi parton a 45 ezres főerő melyeket a Dunán hajókon egy kb. 10-12 ezres inváziós csoport kísért az utánpótlással.
Árpád, a törzsszövetség fejedelme az egész Európára kiterjedő felderítő hálózata miatt jó előre tudott a készülő pusztító háborúról.
A törzsszövetség haderejéből 4 tömény (egyenként 10 000 fős lovas egység) azaz 40.000 harcost rendelt a „vendégek” fogadására, és seregét négy részre osztotta. Az elsőt Ő maga vezette, a többit pedig fiaira Tarhosra (43), Üllőre (41) és Jutasra (35) bízta. Július 3.-án Árpád fejedelem utasítására a magyar egységek elsőként a déli parton előrenyomuló sereget állították meg és a táborba szoruló ellenséget közel egy napos küzdelemben teljesen megsemmisítették. A csata után, még aznap éjjel Árpád elrendelte a sereg teljes csendben történő átkelését a Dunán. Az átkelés annyira sikerült, hogy hajnalban az ellenség a felkelő napból záporozó több tízezres nyílfelhőre ébredt, majd túl ereje ellenére szó szerint halomra pusztult a Pozsony körüli síkságon. A magyar könnyűlovasság a néhány ezer fős eszeveszetten menekülő szerencsés túlélőt egészen Ennsburg váráig üldözte, ahol a német király várta a kedvező híreket. A vár alatti síkon felvonuló magyar haderőre eszeveszett dühvel tört a pihent királyi őrség és tartalék de a jól bevált színlelt visszavonulással a német üldözőket kelepcébe csalták mert a környező erdőkből kitörő magyar lovasság a megforduló főerőkkel őket is legázolta. A német király olyan gyorsan menekült, hogy minden értékét (még a trónszékét is!) hátrahagyta, seregvezéreiből pedig a hajóhad vezérén kívül mindenki meghalt (grófok, püspökök tucatjai).
A pozsonyi csata rendkívüli eredménye, hogy az Atilla jogos örökségét elfoglalt magyar törzsek meg tudtak erősödni a Kárpát-medencében mivel idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország felé fordulni egészen Szent István idejéig, de akkor ugyanígy jártak a Vértes hegységben.

A magyar nemzet súlyos árat fizetett a győzelemért, Árpád fejedelem az ütközetben  súlyosan megsebesült, és pár hét múlva visszaadta lelkét Istenének. Négy daliás fiát áldozta a honvisszaszerzés és megtartás érdekében, Leventét a bolgár háborúban, Tarhost, Üllőt és Jutast a Pozsonyi csatában.