szent marton festett uvegablak 1480 1490Szent Márton, Szent István, Szent Imre és Szent László. 

A régi Ember hitében a szenteket Isten hívta el szolgálatra, bennük, általuk az Ő akarata munkál maradéktalanul. Ők a keresztény világ táltosai, Velük, tulajdonságaikkal, cselekvéseikkel, cselekvéseik eszközeivel, legendáik képi beszédével az esztendő körének (s a világhónapok rendjének) valamely profanizálódott változáspontját helyezte vissza a Szent Időbe, s általuk időszerű tartalommal áldotta meg a táj ligeteit, fáit, hegyeit, forrásait…

Az esztendő körének valamely változáspontján, valamely hely, helyei a tájnak a szent által személyessé, beszédessé válva közvetítik a Teremtő parancsát.

 

A régi ember tudta ezt s hitte, hogy Isten elhivatott embere akkor is segít, ha már testében nincs, nem lehet közöttük, s a legtöbb szent akkor igazán. Tudta, hitte, hogy a szent ereje, hatalma ciklikusan újra meg újra visszatér, s ha rítussal kéri őt, amikor ideje érkezik, az elhívott teszi a dolgát, közvetít – és Isten megsegíti. Az Úr minden népének, nemzetségének, s más-más foglalkozású embercsoportoknak adott külön szenteket is, sokszor nem is származás, „csak” karakter szerint, s ekképpen vált személyessége teljessé a keresztény világban.

 

Szent Vendel, a juhászok védőszentje, legendája szerint ír származású. Tisztelete hazánkba csak a XVIII. században jutott el Padányi Bíró Márton veszprémi püspök kezdeményezésére, s mégis talán hazánkban a legteljesebb kultusza. A jászok és a kunok annyira sajátjuknak érzik őt, hogy legelőiken magyar juhászként: ingben, gatyában, dolmányban, cifraszűrben, tarisznyával, zsírral letapasztott hajjal, vagy széles karimájú juhászkalappal tűnik fel a szobra. S a nagy emlékezet azt is tartja, hogy odavaló juhászember volt. A Szent az elhívással Istenben újjászületik, s fajtáját, mindenekelőtt az elhívás tartama határozza meg, miképpen Vendelt legendabeli pásztorsága, küldetése tette jásszá, kunná, mindenekelőtt. Természetesen fontos szerepe adódik a születés helyének is, s annak is, mely nép nemzetség közül való az elhívott, de szerepe egyiknek sem kizárólagos. A mai részértékű s érvényű történetiséget és történelmi hitelességet ne kérjük számon az Isten adta kozmikustól.

 

Szent Demeter az egykori Kárpát-haza, Sirmium, a későbbi Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovida) szülöttje. Katonaszent és vértanú. Magyarnak nemcsak azért tartja népünk, mert néhai hazánk területén született a III. században (303-ban, Thesszalonikában szenvedett vértanúhalált). S nem is csak azért, mert eredetmondáink szerint a Kárpát-medencébe érkező népünk itt nyelvükön beszélő embereket talált, mert hitünk és mondáink szerint e földön a kezdetektől fogva folyamatosan jelen van a magyar, s nem is csak azért, mert Dömötör képe a Szent Koronán is ott van; hanem mindenekelőtt azért, mert ő az a szent, aki az oltalma alatt álló várost személyesen is fehér lován ülve, olykor mennyei sereg élén megvédi az ellenség támadásától. Ez a hit a bolgárok között is elterjedt. Dömötör mennyei segítsége a székelyek Csaba-mondáját juttatja eszünkbe; s a fehér ló a hunok és magyarok „ereje”, föláldozásával hajdan a Hadak Urát tisztelték meg. A szávaszentdömötöri bazilita kolostor volt a magyarországi Dömötör kultusz fő forrása, és a kereszténységé is egyben, megelőzve István térítő buzgalmát. Szent István előtt számos magyar a keresztény hitet vallotta, s nemcsak a frank uralom alatt kereszténnyé lett későavar. Az egyik ősi pásztorünnep, amely a szegedi tájon maradt meg a legtovább október 26-1 névünnepéhez kötődött, s „dömötörözésnek” nevezték. A puszták vándorló pásztor népe találkozott e napon a városiakkal, a letelepedettekkel, s a bárány torát ülték meg, amely alkalmon még a papok is táncoltak.

 

Szent Márton

Hazánk területén, Savariában született a kereszténység egyik legnagyobb szentje, aki Szent Istvántól kezdve a Boldogasszony mellett hazánk társpatrónusa, Márton (317-397). Névünnepe, november 11-e hajdan az advent, az egyházi év kezdete volt. Márton Franciaországnak is egyik védőszentje, mivel e honban szolgálta az egyházat; ő alapította itt egyebek között Marmoutier bencés apátságot is.

A marmoutier-i középkori legenda előadásában Márton hun, illetőleg magyar királyok sarjadéka, sőt egyenesen magyar király. Király Ilona 1929-ben könyvet ad ki a következő címmel: „Szent Márton magyar király legendája”. Eckhardt Sándor szerint Kézait a pannóniai hun történet megírásában Márton alakja is ihlette.

 

szent marton festett uvegablak 1480 1490

Szent Márton ábrázolás, Hunyadi címerrel. Ismeretlen magyar mester alkotása 1480-1490 körül.

Festett üvegablak, az Iparművészeti Múzeum tulajdona.

 

A királyi szenteknek az elhívottak között is kitüntetett szerepe adódik: általában ők az új hit megvallói és fölmutatói, ők az alapozók, néhány esetben az áldozatok és a keresztelők. Szent Márton előhírnöke a kereszténységnek, s kultusza Pannóniában már a honfoglalás előtt is virágzott. Katona volt, mielőtt a Seregek Urának hívását meghallotta. Elbocsátási kérelmét a császár gyávaságnak bélyegezte. Márton védtelenül a csatasor elé állt, s Jézus nevében, a kereszt jelével sértetlenül áthatolt az ellenségen. Szent István zászlaira a hadverő Márton képét festette. Egyik alkalommal pedig álmában látván a besenyők támadását ekképpen kiáltott fel: „Távozzatok, mert az Úr védelmemre adta Szent Mártont, aki nem engedi, hogy az igazak legelőjét pusztítsátok.” A szabolcsi zsinat (1093) Szent László korában ünnepét nyilvánossá tette és háromnapos előkészülettel hangsúlyozta. A helyi kultusz hatására II. Ferdinánd Szombathely városát a királyi kincstárnak járó minden rendes és rendkívüli adó fizetése alól minden időkre felmentette, de egyben kötelezte is, hogy Márton ünnepén gondoskodjanak a szegényekről.

 

A fehérvári Márton templomban, a haza társpatrónusának egyházban tették le középkori királyaink megkoronáztatásuk után az esküt; II Ulászló ennek a tornyában végezte el a „napvágás”-t.
Hazánkban nincs szent, aki templomával több városunknak, falunknak lett volna névadója – mint Márton. Legkorábbi Márton templomaink térképe lényegében az Árpád-kori magyar ökumenét tárja elénk, peremei az akkori magyar nyelvhatárt is jelzik. Velemér középkori templomában is látható Szent Márton freskótöredék. A pozsonyi székesegyháznak magyar ruhás Márton-szobra van csakúgy, mint Tiszapüspöki barokk templomának; de számos barokk templomunk oltárképén láthatjuk meg főúri magyar öltözetben.

 

Márton a gazdasági év kiemelkedő zárónapjának számított, s egyben az egyházi év kezdetét is jelölte; a középkorban tisztújítási és jobbágytartozási terminus. Szent Márton király névünnepével minden esztendőben az Égi Király születésének előhírnöke volt, s maradt hagyományőrző vidékeinken. Ő a jószágok egyik fontos patrónusa. Az érsekújvári kódex tudósításában fölemelt kezével őrjöngő tehenet fékez meg. A répcevidékiek emlékezetében régebben, amikor disznóvész dúlt, az egyik pásztor bement Szombathelyre Mártonhoz – segítségért. Álmában a szent püspök gonoszűző fehér nyírfaágat adott neki, hogy vesszőzze vele végig a beteg jószágokat, s azok meggyógyulnak. A nevenapján frissen vágott vesszővel házról házra járó pásztorok hajdan ekképpen köszöntöttek:

 

„Elhoztam Szent Márton püspök vesszejét.
A szokást nem mi kezdtük és nem mi végezzük.
Állatainknak annyi szaporodása legyen,
Ahány ága-boga van a vesszőnek.”

 

A köszöntő pásztorok általában túrós vagy mákos rétest kaptak, esetleg pénzt, Göcsejben ezt „rétespénz”-nek nevezték. A rétes tésztája a szüzességet, a szűzi védelmet, csigatekervénye az életet idézte meg, tölteléke szaporodást, szaporaságot varázsolt. A Márton-napi vesszőzés hazánkból terjedt a szomszédos Alsó-Ausztriába, Stájerországba, Felső-Ausztriába, Bajorországba, de ismerik a horvátok és a szerbek is. A hosszúperesztegi gazdaasszony azért nyújtott és sütött e napon rétest, hogy „Szent Márton köpenyét kinyújtsa” – hogy a szent könyörületességéből a család nem szűkölködjék és másokon is tudjon segíteni. A rétes nyújtással bizonyára az ilyen korra már kizöldellt őszi búzavetésre, a határban „didergő meztelen Krisztusra” is varázsolták Márton fehér hóköpenyét, amely nemcsak a vetésnek adta téli védelmét, hanem „betakarta” a hites ember lelkét is. Márton egyik legendájában, amikor hitújonc volt, télidőben lován Amiens felé haladva félmeztelen koldussal találkozott. Megesett rajta a szíve, és köpenyét kardjával kettévágva felét a koldusra borította. A következő éjszaka álmában Krisztussal találkozott, és látta, hogy az Úr vállát az ő köpenyének fele borítja.

 

A jószág Márton napon került végképp az istállóba. A „mezei grófok”, marhapásztorok sok helyütt e napon, „Márton erejében” választottak maguk közül bírót. Valamikor ludat ettek, bort ittak a szent király ünnepén. A pincében ilyen korra forrtak el a borok, amelyekről Thuróczy János ekképpen elmélkedett: „…midőn Szent Márton püspök alacsony emberi sárhajlékból felköltözött a magas mennyekbe (tudniillik ennek a napja érkezett el) a jóízű must borrá változik.” Számos helyen a tollfosztást is napján kezdték el, s miképpen a letisztult bor, s a vetésre hullott hó, az „aligtestű”, finom fosztású fehér libatoll is az átváltozást varázsolta, s erősítette az ember lelkét a hosszú advent sötét napjaiban. Mártonnal a „bent” ideje érkezett el: a böjté, a csöndé, a várakozásé. Szent Márton készítette elő az embert az átváltozásra, az újra, s nemcsak az esztendő körében;

 

Szent István

Szent István alapozott, ő az eleven Krisztus hatalmát testesítő Korona „felmutatója”, s ő az „áldozat”. Szent István augusztus 20-át kapta az esztendő köréből, amely a Nap, a megérett határ, a koszorú és a korona ideje; a töve szakadt növényekkel teli határ ilyenkor áldozati oltárrá változik. Istvánnak a teremtő és igazító Isten adott hatalmat, a legenda szerint Szilveszter pápával ő küldetett koronát neki. A legenda koronája: a magyar Szent Korona – napjainkig annak tartja az ősiséget becsülő falusi népünk is. Számos régi történetünkben az uralkodó égi hatalom által kiválasztott embert, angyalok keresik meg, és a korona rászáll a fejére. (A „száll” ilyen értelemben tükörszóként tőlünk került át a közöttünk és a szomszédságunkban élő népek szókincsébe.) Az ég nem akármilyen koronát küld – mindenhatalmút, jegyajándékot, olyant, amely kiváltságot ad, isteni bölcsességet közvetít, uralkodói erényt, gyógyító és összetartó erőt, s a koronában testesülő mágikus hatalom zavarodottságot hozhat az arra érdemtelennek, de szentté is teheti választottját. Szent királlyá, miképpen Szent Istvánt, aki népét igaz útra vezette a jó pásztor szeretetével és szigorával. Életében nemzetét megoltalmazta minden veszedelemben és halála után is segít ereje, hiszen Boldogasszony mellett, akinek a koronát, az országot és a lelkét ajánlotta föl, az ország patrónusa lett – Szent Márton magyar királlyal egyetemben – közbenjárónk, gyámolítónk Isten színe előtt.

 

Az Istvánt szentté varázsló korona maga is szent, miképpen Krisztus megváltó halálának eszköze a kereszt, amely népünk hitében az élet fája. A Szent Koronában a földre született Isten, az augusztusi nap érlelő verőfénye, Jézus van jelen. Ezért nem köthetett a korona pápához, császársághoz királyt és nemzetet. Ezért is nem lehetett e relikvia István tulajdona, de a trónon őt követő keresztény királyok egyikéé sem, de nem volt tulajdona az Árpád-háznak, s egyéb más dinasztia sem birtokolhatta, s ki-, föl nem cserélhette. A mindenkori király tartozott a korona alá, s a király valamennyi alattvalója, de a korona birtoka volt az ország minden ingó és ingatlan jószága is. A koronával – örökös frigyre – Isten jegyezte el a királyt és a hazát.

 

A korona – Fügedi Erik fejtegetésében – nemcsak a királyi méltóságot, a jogok összességét testesítette meg, hanem az örök királyi méltóságot, az egymást követő halandó királyok sorát. A XIV. századtól a bírósági tanúkat Istenre és a koronára eskették. Az Árpád-ház kihalása után a pápa legátusa hiába koronázta meg másik koronával Károly Róbertet kétszer is, a koronázás csak akkor lett érvényes, amikor harmadszor a Szent Koronával is megtörtént.

 

A korona távollétében mindig védtelenné vált az ország: megszaporodott és megerősödött a nemzetet és a kereszténységet pusztítani szándékozó veszedelem. Ez történt, amikor török időkben Bécsbe, majd onnan Prágába az alkímiával kacérkodó Rudolf udvarába került a szent ereklye. Érthető hát a hatalmas öröm és pompa, amikor Rudolf lemondása után háromszáz magyar főúr és nemes díszes menetben hazakíséri Prágából a Szent Koronát. Pozsonyban a korona hazaérkezésére összesereglett sokadalom, amikor megpillantotta, szinte önkívületben kiáltotta: „Légy üdvözölve hazánk isteni ereje! Légy üdvözölve Magyarország dicsősége, régóta várt kincsünk, törvényünk ereje, béke és háború oltalma, győzelem pecsétje, Krisztus képe!”

 

A Szent Korona néhány évtizedes távollét után 1978 januárjában ismét hazaérkezett, és a közhit szerint erjesztőjévé vált a sötétséget elűző változásoknak. Krisztust a hajdani falu népének a sugárral teremtő hatalom, a Nap minden hajnalon elhozta; és a téli napfordulón, Karácsony mágikus éjjelén a Fény-Krisztus újra meg újra közénk született. Ilyenkor bement Jézus a tisztaszobába, amelynek négy szögletét négy angyal vigyázta, megállt a szoba közepén, s rendezte a benne lakó emberek életét. A Szeged környéki öregek még ma is azt tartják, hogy a Napban Jézus lakik, és onnan irányítja a világot. A koronában a régi ember számára a Nap és egyben Jézus öltött testet, aranya az életet adó és rendező eleven sugarat idézte meg. Szerkezete, amely fölül nézetben egyenlő szárú kereszttel osztott kör, egyebek között az égtájakat és az évszakokat jelöli, amelyeket a Nap látszólagos Föld körüli járása, égi pályája „mutat meg”, hoz el nekünk.

 

Királyaink, miután a koronával beavatták őket, és az uralkodói karizma teljességének birtokában kardjukkal lovaggá, aranysarkantyús vitézzé ütötték az arra érdemeseket, s néhány régóta húzódó peres ügyben megfellebbezhetetlen ítéletet hoztak, a koronázási dombra lovagoltak. A koronázási domb, a királydomb a haza volt kicsiben, hiszen annak földjét az ország vármegyéiből hordták össze; s e domb tetején a király a négy világtáj felé vágott kardjával, amit „napvágás”-nak neveztek. Ez ősidőket és népmeséket elevenítő rítusban a korona szerkezete elevenedett meg – és akkor, ott az Ég köldöke kötődött össze a Föld köldökével, hogy a király Jézus apostolaként, Isten kegyelméből uralkodhasson.

 

A Szent Korona angyalainak, apostolainak, szentjeinek, királyainak, drágaköveinek és gyöngyeinek rendszere, s azok képi beszéde a világtájak és az évszakok más-más- tulajdonságát mondja el, de a korona abroncsa, a kör egyben a Teremtő üzenetét befogadó, kihordozó, világra szülő és megőrző örök anyaméhet, keresztény hitünk Szűz Anyját, népünk Boldogasszonyát is megidézi, s a pántok, metszéspontjukban a Pantokrátorral, a kereszt: a közöttünk lakó életet adó Igét.

 

Az sem véletlen, hogy számos vidékünkön a búzából font aratókoszorú alakja, szerkezete azonos a koronáéval. E koszorúkból a templomokba is került mindig, s a következő aratásig a szószék fölött vagy a templom közepén, a csillárra függesztve a közöttünk élő Jézust jelölte – Kalotaszeg legtöbb kálvinista templomában és egyre inkább másutt is, jelöli ma is. A búza csakúgy, mint a koronaarany a Napot, Fény-Krisztust idézi.

 

Akárki – bár légyen az uralkodó ház sarja is – nem lehetett a koronára méltó. Táltos adottságúnak, elhívottnak kellett lennie, az isteni kegyelem kiválasztottjának. A régiek emlékezetében ilyen volt Szent István király is, aki a deszki monda szerint már kisgyermek korában királynak tartotta magát. A már gyermekként elhívott, koronázott felnőttként dicsőséget hozott nemzetének: messze űzte a gonosz démonokat, kézrátétellel szembetegeket gyógyított, s halála után ereklyéinél csodák történtek. A szem csakúgy, mint a kéz a gyermek öntudatlan rajzain és a törzsi műveltségben naptermészetű.
Keresztény országunk alapítójának, a Mennyben és a Földön tisztelt Szent Istvánnak Kárpát-medencei népi emlékezete napjainkra már szinte teljesen elhalványodott, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert az Egyház és az Állam mindenkor ébren tartotta és növelte kultuszát.

 

A népi emlékezetben Szent Istvánnak Mózes sorsa jutott és Álmosé: ő az áldozat, aki nem mehet be az „Ígéret földjére”. A történelem tanúsága szerint is áldozat ő Isten oltárán, hiszen korán elhalt fiában, Imre hercegben nemzetségének magva szakadt és oldalági rokonát, Pétert, aki még életében uralkodásra jelölt, nem fogadta el a nemzet. Az általa megvakíttatott Vazul unokáját, Lászlót tartja keresztelőnknek, általa szól hozzánk –minden magyarokhoz – anyanyelvünkön az Isten.
Szent István áldott jobbjának emlékezetét is falusi népünknél már szinte csak a templomi énekek őrzik. Bár 1771-ben, amikor Raguzából Bécsbe, majd onnan haza került a szent ereklye, a Buda felé vezető utat elözönlötte a jámbor nép, a közelbe eső falvakban megállt a munka, zúgtak a harangok, dörögtek a mozsarak. Az országjárás 1938-ban, az „aranyvonaton” – Szent István halálának 900. évfordulóján megismétlődött, s néhány esztendeje is a 950. évfordulón helikopter vitte az ország különböző tájára, tája fölött a relikviát. A Kárpát-medencében élő nemzetiségek és a Kárpátokon túli moldvai csángó magyarok, s más népek is: lengyelek, románok számos legendában emlékeznek szent királyunkra, aki megvéd a pogánnyal szemben, s valamikor majd a világ minden népének királya lesz.

 

Szent Imre

Szent Imre november 5-ét jelöli és tölti meg tartalommal: a középkori naptárban (napja ma is itt maradt, a tartalom kopott ki belőle). Ő apja áldozatának része, ő a teljes áldozat, a Szűz, akinek idő előtt mennie kellett, akit az egyik vadászaton fiatalon ragadott el a halál. Ekképpen nem apja tervét, hanem Isten adta sorsát tölti be. Vele Isten Istvánt, az apát és népünket próbálta meg. Ő a kereszténység parancsát testesíti: áldozattá kell lennünk, hogy új, fényes életünk adasson, ami a csupaszult novemberi határ állapota egyben, amelyben minden, ami hónapok előtt pompázó zöld volt, virult, termést hozott, most halálába megy, hogy alapja, áldozati ágya, tápláló anyja lehessen a húsvéti megújulásnak.

 

Az Érdy-kódexben olvashatjuk róla, hogy gyermekkorában látó volt már, hiszen amikor királyi atyjával egyszer Szent Márton hegyére ment a bencés monostorba, ahol a szerzetesek kellő tisztelettel fogadták őket, Imre „miért Szentlélekkel teljes, kinek mind megismervén érdemes voltát, mindent azonképpen meg apolgatta (megcsókolta). Nekik csak egyször, nekit háromszor, nekit ötször és egyet végre hétszer. Annak kedég vala fráter Maurus neve… És megjelenté az ő atyjának, hogy mindeniknek anyé esztendei volna, hogy tisztaságos életöt fogadtanak volna. Az utolsó kedég fráter Maurus szeplőtelen szűz volna.” Elhívását Veszprémben a Szent György-kápolnában kapta meg, ahol is égi szózatot hallott, hogy testi-lelki szüzességbe töltse életét. Később megházasítják, jegyese azonban vállalja a szeplőtelen józsefházasságot.

 

Imrének egy lengyel legendája is ismeretes, amely analóg Hubertével (november 3.), de nem azonos azzal. A Lysa Gora hegység tetején valamikor egy király vadászott, szarvast űzött. A szarvas a sűrűbe menekült, de hatalmas agancsa a bozótban megakadt. A király aranyhúrú íjával már éppen le akarta nyilazni, amikor a szarvas agancsai között fénylő keresztet pillantott meg. Térdre rogyott a jelenség hatására, a szarvas azonban eltűnt. E csoda emlékére építette a király a hegy tetejére a Szent-kereszt apátságot. XV. századi magyar tudósítás (Dlugos János műve) szól róla, hogy a magyar Imre herceg nagybátyjánál, Vitéz Boleszláv lengyel királynál időzött, vadászni mentek, egy szarvast követve jutottak föl a Lysa Gorára. A szarvas eltűnt, de Imre fölismerte, hogy álmában már járt ezen a helyen. Megkérte nagybátyját, hogy építsen ott monostort, a mellén hordozott kétágú keresztjét is odaadta neki, amelyben Krisztus Keresztfájának egy darabkája volt. A király a herceg kérésére csakugyan monostort alapított a hegyen.

 

Szent László

Az „Isten-hozó” szarvas, népünk eget földdel összekötő fényes állata a Lengyelországból hazahívott Szent László által tölti be itthon időszerű küldetését. Szent László a nyári napforduló közelében június 27-én szól hozzánk a legteljesebben, – halálának napja, s névünnepe ez. Még van, ami a határban szárba szökken ilyenkor, s a növelő-nevelő több fényért verekszik, de mások, s ők vannak többen, már érett kalásszal dicsekednek, címerrel, virággal, nemmel, nemzetséggel: Isten terített asztala a június végi határ, ahol munkája szerint rangját kapja az ember, a gazda és családja is.

 

László még hercegként verekszik besenyővel, kunnal, megvív unokafivérével, Salamonnal is, de Isten akaratából ő, a táltos-király, az Árpád-ház békéltetője is, ő ad új „nemet” e háznak, s keresztény nagy nemzetséggé általa válik a magyar. A keresztény műveltségben egyedülálló falfreskóinak képi beszéde, amelyeken a kerlési-cserhalmi csata után szüzet ment meg a kun fogságából, a fény és a sötétség kozmikus harcában a napkeleti régmúltat köti össze a jelennel, hogy népének alapozott jövője adassék, élete, amely sajátos-saját.

 

1083-ban az ő buzgólkodására következett el István, Imre és Gellért szentté avatása (Istvánt, aki nagyapját vakítatta meg – szentnek ajánlja!). A legenda szerint a szentté avatáskor szokásos újratemetésnél nem tudták István király sírjáról a nagy zárókövet elmozdítani. Egy somlyai szentéletű apáca, Carita szavai szerint ez csak akkor sikerülhet, ha teljes lesz a békesség a királyi családban. László kiengedte a visegrádi fogságból Salamont, s a kő elmozdult a síron. (Salamon élete utolsó éveit az isztriai Pola erdőségeiben remeteként tölti el – a középkori emlékezet „boldog”-ként tartja számon.)

 

László tágította ki a keleti gyepühatárt is, ő kapcsolta Erdélyt végképp az ország anyatestébe, s létesít püspökséget Váradon, s székesegyházat itt Boldogasszony tiszteletére. Ő csatolja társországként Horvátországot hazánkhoz, s létesít Zágrábon is püspökséget, s székesegyházat Szent István királyunknak. Ekképpen teremti meg a magyar keresztény állam nagy családját, a horvátokat barátként, társként fogadva be, dacolva a pápával, s a német-római császárral is, akik hűbéresként szerették volna Horvátországot magukhoz láncolni. E cselekedetével a keresztény állam-család Európában soha nem valósuló, máig érvényes mintáját adta.

 

László a keresztelőnk. Vele, általa szól hozzánk magyarul az Isten. Ő az, aki nem töri össze, csak új, időszerű tartalommal tölti meg a régi „edényeket”. Naptári ünnepe június 27-e a nyári napfordulót jelölő Keresztelő Szent János június 24-i ünnepét követi. (Jánosnak Jézusról való mondása: „Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell” – egyszerre utal a nyári napforduló utáni csökkenő, illetve a téli napforduló utáni növekvő fényre.) A középkorban napfordulati tüzek, a „szentiváni tüzek” mellett László névünnepének vigíliáján is föllobbantak. (Fontos adat, hogy Erdélyben, Torda közelében a ma is számon tartott „Szent László kútja” feletti hegyoldalban a rómaiak kőoltárt állítottak Vulcanusnak, a tűz istenének tiszteletére, s itt ülték meg nyaranta a „volcanalia” ünnepét. A kunverő László király emlékére a középkorban a forrás felett szentélyt építettek, s június második felében, László napján ide gyűlt össze a környék és szomszédos vidékek népe és papsága.) Nagy Lajos királyunk aranypénzeire Szent László képét vereti, megváltoztatva a mintául választott firenzei fornit Keresztelő János ábrázolását.

 

Szent László az, aki a csodaszarvast, a „pogány” magyarság fényes állatát angyalnak nevezi testvére I. Géza előtt: „Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.” (Nem tüntette el a szarvast, – új tartalmát nyilvánította csupán!) S ahol a szarvas lábát megvetette, Boldogasszonynak székesegyházat emeltettek. Az angyallá „változott” szarvas van jelen a Szent Istvánt említő dozmati regősénekben is. László Somogyváron, Koppány dombján, ahol régebben Somogy urának vára állt, melynek romjait a környékbeliek ma is Kupavárnak emlegetnek, a szarvast „megmentő” Egyed oltalmába ajánlott monostort alapít, amelyet közvetlenül Saint Gilles – Egyed monostora – bencés szerzeteseiből népesít be. Egyedet már ifjú korában szentként tisztelték, s ő alázatosságból a pusztát választotta, ahol egy szarvas táplálta tejével. Egyszer a király arra vadászott, és emberei a szarvast üldözőbe vették, amely Egyed barlangjába menekült. A szent imádkozott „táplálójáért” – s a szolgák nem tudtak a közelébe férkőzni. Harmadnap maga a király jött a szarvas elejtésére, egyik szolgája nyilat lőtt a barlangba, amely Egyedet találta el. A király megrendült, a barlang helyére kolostort rakatott, amelynek a fölépült Egyed lett a fejedelme. Az egyik vasárnapon, amikor a királyért szolgált misét, megjelent neki az Isten angyala egy cédulával, amelyen ez állt: a király bűneit Egyed érdeméért Isten megbocsátja.

 

Falusi népünk archaikus imádságában a „se nem kicsi, se nem nagy madár, amely éppen akkora, hogy az eget a földdel összekötheti” hasonlóképpen alakul át, mint a szarvas:

 

„Égen ment egy szép madár,
De nem madár, szárnyas angyal,
Szárnya alatt szent oltár,
Szent oltárban igaz hit,
Igaz hitben Boldogasszony.
Kelet felől tekint a Nap,
Ott látta az ő Szent Fiát.”


A magyarság „életvezető” fényes állata egyszerre szarvas és madár. Számos pásztorfaragásunk mustráján, a szarvas hátán vagy agancsán madár látható. Feltehetően a madár az a közvetítő, aki föntről lefelé, az égből a földre közvetíti a teremtő fény időszerű parancsát, a szarvas pedig az, aki befogad és cselekszik, s aki lentről fölfelé közvetít. Álmos anyja, Emese a csodaszarvasunkban testesülő fényt szomjazó nőség, aki méhébe fogadta a madár (a Turul) közvetítette üzenetet, a magot, aki madár által lett áldott állapotú; s fia Álmos révén Árpád-házi dicső és szent királyaink ősanyja, s egyben az Istenszülő asszony, aki Szűz Mária előképe népünk hitvilágában. A magot hozó madár és a szarvas násza az ún. állatküzdelem összetett jele a szkítáktól napjainkig kazettás mennyezeteinken, pásztorfaragásokon és hímzéseinkben folyamatosan fönnmaradt. A madár és a szarvas az esztendő körének egymást kiegészítő világos és sötét szakaszának jelölője is. A madár tavasztól őszig, a szarvas pedig ősztől tavaszig mondja képi nyelven, miféle égi parancs érvényes természetes környezetünkben.

 

Szent László a magyarság vőfélye is – ő vezette a menyasszonyt, népünket Krisztus elébe, égi frigykötésre. A Tordai hasadék egyik legendájában László rozmaringos kalapot (a rozmaringos kalap a régiségben a lakodalom vőfélyét illette) visel, s a harmadik megpróbáltatáskor, amikor a legnagyobb hasadék támad mögötte, ahová az őt üldöző ellenség belehull, most már mind egy szálig, a nagy föld-mozgástól, sziklarobajtól kiesett kalapjából a rozmaring, de nem pusztult el, megkapaszkodott a sziklafalon. A vőfélykalapból kihullott rozmaringág meredek falon kapaszkodott meg, hogy senki rossz közelébe ne férhessen, s László hite miatt s lelkünk üdvéért hatalmas fává növekedett.

 

Amikor eltávozott közülünk táltos királyunk, három esztendeig gyászolta e haza, három esztendeig muzsika sehol se szólt. Testében rég eltávozott, s mégis szerte e hazában hagyományőrző vidékeken él a táltos király. Népünk őt érzi, látja az ég fényes csillagában, gyógyító fűben, hasadékban, kősátorban, kövült pénzben; táltos lova patkója nyomán romlatlan vizű források fakadtak, Boldogasszony kegyhelyeink gyógyulást adó vizei javarészt ezek. A régiek tudják, hogy eljön ma is, ha hisszük erejét, és megsegít a bajban, mint ahogyan tette 1345 farsangján, amikor a székelyek és a magyarok Laczfy András vezetésével a tatárok ellen harcoltak. Győztek is. Harmadnap talált rá a sekrestyés, a királyi fej egészen átizzadt a helytállás közben. Egy fogoly tatár meg elmondotta, hogy amikor a székelység rájuk ment, hatalmas termetű vitéz járt előtte: magas lovon, fején aranykorona, kezében szekerce. Rettenetes csapásaival tizedelte őket. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündökölt csodálatos fényességben, fején aranykoronával.

 

Evlia Cselebi, török utazó Várad várának talizmánja néven emlegeti a nagyváradi székesegyház király szobrait. Ezzel arra a régi hitre utal, hogy amíg ezek állnak, addig a török Váradot be nem veheti. A lakosok a város ostroma alkalmával többször le is kiáltottak rájuk, hogy hasztalan fáradnak, mert szent királyaik úgyis meg fogják őket védeni. A törökök hiába lövöldöztek a templom előtti szobrokra, golyóik sohasem találták el őket. Ezek a szobrok – írja még Cselebi – oly szépek voltak, hogy mindegyik ragyogott az aranytól, mindegyik felért egy-egy Rum tartomány adójával. Szemeik éjjel világító kőből, körmeik húsz karátos gyémántból voltak… Aki lovaikat látta, azt hitte, hogy elevenek… Szent László későbbi lovas szobrát a kommunista diktátor dühe sem tudta megsemmisíteni, a hívek elásták, s máig őrzik azt…

 

Élnek ők mind a négyen, magyar szent királyok, visszahozza őket minden esztendőben az általuk megszentelt idő, s a tér; – erejükre lelünk, ha itt keressük őket s népünk hitében, s nem kreált eszméink agyonfoltozott bugyraiban.

 

Forrás:
Molnár V. József: Örökség, Válogatott tanulmányok 1994-2001., Örökség Könyvműhely, 2001