Jenei Robert vertesszolos KezdiszentlelekNagycsütörtök. 

Jézus elbúcsúzik a tanítványoktól; kenyérrel és borral új szövetséget köt.

A régiségben néhol ilyenkor állították a „hajnalfát”, s az asszonyok e napon keresztet jártak. Végiglátogatták az utcai és a határban állított kereszteket, s imádkoztak, énekeltek előttük. A Galga mentén énekükkel „hazahívták” a messze földön nyugvók lelkeit is. A harangok elhallgattak, „Rómába mentek”, búgattyúk és kereplők szóltak helyettük. Otthon is eloltották a tüzet, amiképpen a templomban is az örökmécsest. Néhol passiójátékot tartottak, s az egész éjszakát átvirrasztották, hogy együtt lehessenek az ilyenkor virrasztó Jézussal.

 

 

 

 

Nagypéntek

A csíki székelységnél „hosszúnap”, az északi csángóknál „aszupéntek”. Jézus Krisztus kereszthalálának és földbetételének napja. A gyász és a vezeklő szemlélődés ideje. A legtöbb helyen ilyenkor tartották a passiót: Jézus kínszenvedéséről, kereszthaláláról szóló játékot. A szent passió egyik része: Jézus temetése, virrasztása nagypéntek népi liturgiájának máig eleven része. Helyi szokás szerint hol temetőben, hol templomban, hol pedig az útszéli kereszteknél, esetleg egy-egy háznál napközben vagy az éjszakába is belenyúlva. A passió ösztönözte a szabadtéri kálváriák építését, de a „Szentgrádics” –ét is és a keresztek, keresztutak állítását. Szentistván matyó faluban nagypéntek délután a stációkat fáklyafény mellett látogatták végig.

 

Hétfalu evangélikus csángósága körében a századfordulón is járta a templomban énekelt passió.

A szentsír, másként „Úr koporsója” sajátos hazai liturgikus fejlemény. A szentsír eredetileg csak keresztből állott. Ezt födték be gyolccsal, miseruhával és stólával is, miseénekek kíséretében. Meghintették szenteltvízzel, s úgy füstölték meg, mint a temetésnél szokás. Követ helyeztek rá, lepecsételték, őrség vigyázta. Istensegíts székelyei a szentsír elé fektetett feszülethez térden csúszva közeledtek és úgy csókolták meg: pénzt és piros tojást tettek melléje.

 

Öregek emlékezetében sokfelé máig megmaradt a „nagypénteki kenyér”. Nagypénteken a szegedi tájon nem ég tűz. Kenyeret ezen a napon nem sütöttek, de akkorát mégis dagasztottak, mint a libatojás. Megszárították, eltették, és csak akkor vették elő, ha valaki vízbe fulladt. Ilyenkor a közepét kifúrták és égő szenteltgyertyát állítottak bele. Majd vízre eresztették és ahol a gyertya belefordult, ott kellett a holttestet keresni. Öreg szőregiek szerint, aki a nagypénteki kenyérből evett, azt a háborúban nem érte a golyó. Régebben akadtak olyan emberek Miskén, akik három búzaszemen és három csöpp vízen böjtöltek.

 

Nagypénteket ma is hallgatással, különös meghatottsággal, bensőséges átéléssel ünnepli népünk idősebb rétege – a világnak van halottja e napon. Teljes a csönd, a tűz kialszik, a tükröt fekete kendővel takarják le, az órát megállítják. Úgy járnak-kelnek, mintha kinek-kinek házába lenne a mindenek halottja. Istensegíts székelyei az „innapló gúnyát” e napon kitették az udvarra, megfújta a szél, s áldás szállt viselőjére. Régebben a falvak népe a patakok „aranyos vizében” fürdött hajnalon. Apokrif hagyomány őrizte meg, hogy Jézust, amikor Gecemáné kertjéből a városba vezetik, beledobják a Cedron patakba, más változat szerint át kell gázolnia azon. Az alámerülő Jézus változtatja aranyossá e napon a vizeket. A lovakat a férfiak úsztatják meg az áldott vízben, az asszonynép a patakról hozott vízzel az istállóban locsolta meg a teheneket. „Nagypénteken holló mossa két fiát.” A lányok a patakparti füzek alatt fésülködtek, hogy a rontás távol maradjon, hogy a füzek földig hajló zöldaranya majdani anyaságukat erősítse.

 

Napközben, szinte minden vidékünkön mezsgyét tisztogattak, kívül-belül meszelték a házakat, néhol az istállókat és az ólakat is; kitakarították a porta minden zugát, utcát, udvart söpörtek és fölöntözték a megtisztult földet. A lányok e napon festették, írták a tojásokat. Nagypéntek vetőnap borsóra, palántázó alkalom, virágültető nap. Egykor e napon és nagyszombaton tilos volt a szántás, mivel Jézus teste ilyenkor a földben van. A falvak népe meglátogatta halottait, a temetőben sírokat gondozott.

 

Forrás:
Molnár V. József: Kalendárium