balvanyosvar kertesz csaba zoltan

Sok-sok évszázaddal ezelőtt egy vándorló hittérítő aléltan összeesett az Anna-tó partján. Lelkét Istennek ajánlva lecsukta szemeit, készen a halálra. Egyszerre csak szelíd hangot hallott, s ahogy kinyitotta fáradt szemeit, nyolc nefelejcsvirágot látott a tó partján, s a virágok egyike így beszélt hozzá:

 

 

 

- Az én nevem Anna. Egyike vagyok annak a nyolc szerencsétlen székely leánynak, akiket elnyelt ez a tó a gonosz testvérekkel együtt. Állj lábra, Isten embere és eredj népemhez, a székelyekhez, akik jó emberek ugyan, de még pogányok. Térítsd meg őket Jézus hitére, és építtess velők templomot itt,

ezen a tóparton. Ezzel felszabadítod meggyötört lelkünket, s felmehetünk mind a nyolcan Isten mennyországába. S nevezzétek ezt a tavat vértanúságom emlékezetére Szent Anna tavának.

 

Az erő visszatért csodálatos módon a hittérítő zarándok testébe. Mihelyt meglelte a székelyeket, téríteni is kezdett. Jóféle nép volt a székely, hallgatta a tanítást, s rendre meg is keresztelkedtek mindannyian. Fel is építették a templomot a tó partján, melynek neve mindaddig székely szóval IMOKA volt. Mindössze Opur, Torja várának ura maradt meg pogánynak. Nem félt ő még István király haragjától sem. Vára bevehetetlen volt, mert óriások építették azt, sok ezer évvel azelőtt. Nem is egyszerű óriások ám, hanem az óriások királya, maga Behemót.

 

Réges-régen ugyanis, mikor ember még nem volt a földön, Behemót, ahogy céltalanul kószált, rátalált arra a helyre ott a hegyek között, s úgy megtetszett neki, hogy nyomban várat is épített magának. Engedve lánya siránkozásának, az ő számára is épített egy másikat, a szomszédos hegyen, szemközt

az övével. Így keletkezett Torja vára és szemközt vele Bálványosvár. Hogy leánya könnyebben átjöhessen látogatóba, Behemót színes híddal kötötte össze a két várat, s ott éltek békében sok ezer éven át.

 

Egy napon aztán Behemót lánya szaladva jött át a hídon, hogy megmutasson valamit apjának.
- Idenézz, apám, mit leltem odalent a völgyben! - kiáltott izgatottan. - Van ott több is belőlük! Apró barmaik is vannak, és házakat is építenek maguknak! Nézd!
Kinyújtotta kezét apja felé s hát a tenyerén ott volt egy kétökrös fogat, járommal, ekével és az eke mögött ijedten bámuló székellyel.

 

Óriások királya, Behemót, nagyot sóhajtott, mikor meglátta, mit tartott lánya a tenyerén.
- Hát már ide is eljutottak, mi? - csóválta gondterhelten a fejét. Úgy látszik, eljött az emberek ideje mindenütt. Tedd szépen vissza oda, ahol találtad. Nem játék ez, hanem Isten embere, édes lányom. Övék a föld. Minket, a tündéreket és a törpéket rendre elűznek mindenünnen, ez Úr- isten akarata.
- Minket, óriásokat, ezek az apróságok? - csodálkozott az óriáskirály lánya. – Hogyan lehetséges ez?
- Úgy, hogy az Úristen lelket adott nekik - felelte Behemót. - Szedd össze a holmidat, leányom, keresnünk kel magosabb hegyeket magunknak, ahova nem jut el az ember.

 

balvanyosvar kertesz csaba zoltan

Bálványosvár

Fotó: Kertész Csaba-Zoltán, Kézdivásárhely

A "Csodálatos Székelyföld" fotópályázatra nevezett kép.

 

De az óriáskirály lánya nem vitt magával egyebet a távoli, magos hegyekbe, csupán a színes hidat, mely váraikat összekötötte. Néha ma is látni lehet a messzeségben. Az emberek szivárvány hídjának nevezik. Ilyenkor tudni lehet, hogy az óriások királya még mindig a vállán cipeli azt a hidat, mert hiába kereste keresztül-kasul a földet, Erdélynél szebb helyet még mindig nem talált leánya számára.

 

A magukra hagyott várakba beköltözött az Opur és a Miké család. Az Opurok Torja várába, a Mikék Bálványosvárra. A két család békében élt egymással mindaddig, amíg István király parancsára Miké György áttért a keresztény hitre, míg Opur hű maradt a régi vallásához. (...) Halálos ágyán megeskette a három fiát, Sándort, Endrét és Jánost, hogy soha el nem hagyják az ősi hitet.

 

Az Opur testvérek meg is tartották fogadalmukat. Magányos életet éltek, ritkán hagyták el a torjai várat, s így is haltak volna meg rendre, ha Sándor véletlenül meg nem látja egy szép napon Miké Imolát. De meglátta és beleszeretett. S attól a naptól kezdve Sándor magába vonult lett és szomorú.

Bátyjai aggódni kezdtek, s megkérdezték, hogy mi a baja.
- Amióta Miké György leányát, Imolát megláttam -panaszolta Sándor-, se éjjelem, se nappalom nincsen.
- Vagy olyan úr te is, mint egy Miké - borzolódtak föl a testvérei -, Miké özvegye bizonyára szívesen lát, ha leánynézőbe mégy hozzájok!
- Nem olyan egyszerű -szomorkodott Sándor-, Imola keresztény. Családja nem engedi meg soha, hogy pogányhoz menjen férjhez.

 

- Ha nem kéred meg a kézit, sohasem tudod meg a választ - biztatták bátyjai.
Sok biztatás után végül is díszbe öltözködött Sándor, s átlovagolt Bálványosvárba.

De bizony az özvegy még csak be sem engedte a kapun. Ha Imola kezét akarja, térjen át a keresztény hitre - így üzent ki a cselédekkel. Szégyenkezve kotródott vissza Torjára Sándor. (...)
Bátyjai és a táltos tanácsára elhatározza, hogy elrabolja Imolát.
Húsvét vasárnapján éppen a templomból jöttek ki a népek, (...) amikor mindannyiuk elszörnyedésére Sándor egyszerűen nyeregbe kapta Miké Imolát, és testvérei élén elnyargalt vele. Az elképedés haragra változott, s ahány férfiember csak volt, mind nyeregbe pattant a leányrablók üldözésére.

 

Az első útkanyarulatnál Opur Endre várta őket egy szikla mögött. Derekasan harcolt, de végül is győzött a túlerő, s Endre holtan esett össze. (...) A torjai hídnál János állta útjukat. Értett a kardforgatáshoz

ő is, de a túlerővel nem bírt. Mikor több sebből vérezve összeesett, még ennyit mondott:

- Ne féltsétek Imolát. Öcsém szereti őt, és holtig hűséges lesz hozzá.

 

Ezalatt fent a torjai várban ősi szokás szerint eskette a táltos Sándort és Imolát. Éppen áldását adta reájok, amikor a vár kapuja elé megérkeztek a székelyek a két Opur testvér holttestével. (...)

Miké György özvegye csendesítette le őket.
- Nincs régi Isten, és új Isten, csak egy Isten van. S ha ő így rendelte, kik vagyunk mi, hogy ellene tegyünk? Ha Imola leányom Opur Sándort választotta urának, akkor mindegy, hogy táltos eskette meg őket, avagy pap. Éljenek boldogan!

 

Két évre rá, ugyancsak húsvét vasárnapján, a templomba igyekvő népek csodálkozva álltak meg az utcán. Torja felől négylovas hintó közeledett. Opur Sándor és Imola keresztelni hozták fiúgyermeküket a templomba.

 

Így történt, bizony így. Az Opur és Miké családok leszármazottjai ma is élnek Erdély ősi földjén.

A Szent Anna-tó partján virágzanak a kéknefelejcsek, s a székely nép emlékezik még a régi időkre. Bálványosvár helyén ma már csak romok vannak. Baglyok s denevérek lakják. Mert bizony, akár óriások építik a kastélyokat, akár emberek a kunyhókat, kastélyok, kunyhók, mind múlandó dolgok.

Csupán hegyek, völgyek, folyók és népek örökkévalók, mert azokat Isten teremtette.

 

Forrás:

Wass Albert: Válogatott magyar mondák