Csak az asszony volt honn, midőn alamizsnáért kopogtatott a koldus.
- Hová való kend? – kérdi az asszony.
- Menasági! – felelt a koldus.
- Mennyországi? – kérdi csodálkozva az asszony.
- Odavaló! – volt az egyhangú válasz.
- Hát az én lelkem jó első uramat, Palkó Pált ismeri-e?
- Ismerem, jól van dolga, csak a gúnyája szakadozott le róla.

 

 

Annak rendje szerint elsiratja az első urát az asszony, s kéri a koldust, lenne szíves egy rendecske jó gúnyát és egy pár csizmát elvinni neki. Készséggel vállalkozott a koldus. Az asszony második férje ünneplő ruháját csomagolta össze és adta át.

 

Kis idő múltán hazajött a férj, s az asszony sírva kérte, ne haragudjon, hogy a jó gúnyáját a néhainak küldte, mire elbeszélte a történeteket. A férj látszólag megnyugodott, azonban tudta, hogy az asszonyt rászedték, észrevétlen lóra ült, hogy a koldust utolérje. A falu határán túl egy erdő szélén járt már a koldus, ki félelmében gyakran tekintgetett vissza és így a sebesen vágtató lovast észrevette. A batyut egy bokorba rejté, s úgy folytatta útját.

 

Mikor a lovas beérte, kérdi a koldust:

- Nem látott egy koldusembert, batyut visz a hátán?
- De igen, - válaszolt a koldus – ketten jöttünk, s amott az erdei ösvényen megy Menaság felé.
A gazda tudta, hogy lovon a gyalogösvényen nem mehet, kérte a koldust, fogja meg a lovát, míg visszatér. Készséggel vállalkozott, s midőn az erdő elfedte szeme elől, elrejtett batyuját magához vette, s elvágtatott. A gazda visszatérve, hűlt helyét kapta lónak, embernek. Sejtette, hogy rászedődött, s szomorúan tért haza.

 

Felesége kérdőre vonta, hogy hol járt?
- Lovat adtam szegény koldusnak, hogy hamarább érjen a mennyországba.