A kétszer felrobbantott híd. 

Lóvészről majd mindenki tudja, hogy a Csíkszentmihály községhez tartozó falut kisebbség a kisebbségben, azaz román nép lakja, arra azonban, hogy Székelyföld egyik legszebb műszaki megvalósítását láthatjuk itt, már kevesen gondolnak. Nem csoda, hiszen ma, a különféle autók között válogatva hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy nem is olyan régen még a vasút számított a legfőbb közlekedési eszköznek.

 

karako 2

Székely gyors a Karakó völgyhídon. Fotó: Vörös Attila

 

A Karakó-híd, mely megépítése idején mérete okán az akkori Nagy-Magyarország első völgyhídjának számított, ma a legkönnyebben autóval közelíthető meg – igaz, aki Lóvész kövezett főutcáján átbukdácsol, talán mégsem tartja olyan köny-nyűnek az utat. Ám lassan végig kell hajtani Lóvészen,

s amikor úgy látjuk, hogy vége a falunak, tovább kell menni az erdőn keresztül. S menni, menni, addig, míg elérkezünk a vasúti híd lábához, ekkor maga a híd hatvan méterrel van a fejünk fölött!

Itt választhatunk: vagy továbbmegyünk, hiszen a kanyargós út felvisz a hídhoz, vagy leülünk kényelmesen a híd alatt, s mesélni kezdünk gyerekeinknek arról, hogy...

 

Történelmi mese egy hídláb alatt

A Karakó-völgyhíd a székely körvasútnak köszönheti létezését, a Karakó-patak völgyét hidalja át. Első építői között hatvan olasz szakember is volt, s rengeteg műszaki megoldás akkor még teljesen újdonságnak számított. A vasszerkezetet a Magyar Királyi Államvasutak budapesti gépgyára gyártotta és szerelte, a fát s a kő egy részét helyben termelték ki, a faragott követ egy húsz kilométerre levő bányából szállították a helyszínre, a cementet a brassói gyár biztosította. A Csíki Lapok 1897 őszén beszámolt a Karakó-völgyhíd próbaterheléséről, az akkori krónikás nyomán tudjuk, hogy a vonat „3 nagy csatlós mozdonyból, 10 kaviccsal rakott kocsiból (ezeket a csíkszentmihályi kavicsbányában rakták meg) és egy szalonkocsiból volt összeállítva". A híd és a környezet szépsége még a természeti és építészeti csodákban egyáltalán nem szűkölködő Nagy-Magyarországon is kiemelkedő volt, ám a Karakó nevet pár év elteltével már nem műszaki közlönyökben és mérnökök összejövetelén emlegették, hanem hadijelentésekben. A híd alatt tízóraizva megnézhetjük azokat a kőtömböket, melyeket mintha óriások dobáltak volna szét a völgybe, s láthatjuk a híd régi lábainak maradványait is. Az első világháború kitörésekor a völgyhíd jelentősége megnőtt, s 1916-ban, amikor Románia orvul megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát, a Karakón keresztül nyílt volna legrövidebb és leggyorsabb útja a vasúton érkező román és orosz utánpótlásnak. Írjuk: volna, mert a betöréskor bajor tűzszerészek felrobbantották a híd központi részét. A híd annyira fontos volt, hogy a megszálló románok azonnal nekiláttak kijavításának, munkájukat azonban pár hét után megszakította a győztesen visszatérő magyar és német haderő. 1917-ben Roth-Waagner típusú hadihíd pótolta a felrobbantott részt, s tudni lehet azt is, hogy újraavatásakor a hidat IV. Károly magyar király tiszteletére Károly-hídnak nevezték el.

S hadd jegyezzük le: a német vasútépítő század olyan jó munkát végzett, hogy a Trianon után visszatérő románoknak nem kellett semmit sem hozzátenni.

 

karako 1

 

A híd látta az új megszállókat, majd 1940 őszén itt (is) átrobogtak a felvirágozott magyar vonatok, a Karakó völgye Észak-Erdéllyel együtt visszatért úgy, hogy el sem ment soha. Egy év sem telt el, s a híd fontossága, ha lehet, még nagyobb lett: a keleti fronton élet-halál harcot vívó német és magyar seregek egyik legfontosabb utánpótlási vonalának értékes láncszeme. Erről a korszakról lebilincselő anekdotákat olvashatunk Bilibók Ágoston kiemelkedően érdekes könyvében (A Csíkszereda – Gyimesbükk vasútvonal története), mi azonban gördítsük tovább saját mesénket, melynek újabb részéhez, a híd második felrobbantásához érkeztünk. 1944 őszén fellángoltak a harcok a Keleti-Kárpátokban, és – ellentétben a kommunizmus idején elhangzott hazugságokkal – a magyar honvédek körömszakadtáig védték az ősi földet. A Karakó-híd látott magyar páncélvonatot is, mely ágyúinak pontos tüzével segítette a Gyimesi-szoros védőit. Ám eljött a visszavonulás napja, s mint 1916-ben, ezúttal is német műszaki alakulat robbantotta fel a völgyhidat... A háború teljes erővel tombolt tovább, és ez a vasútvonal jelentette a legrövidebb utat Budapest és Bécs felé. Az oroszok és románok hozzá is láttak az újjáépítéshez, mely sokkal nehezebb volt, mint 1917-ben, ez a robbanás ugyanis akkora pusztítást okozott, hogy a hidat régi állapotában nem lehetett felépíteni, az ideiglenesen összetákolt völgyhíd azonban 1945 februárjától már újra átengedte a vonatokat. A háború után újra berendezkedő román közigazgatás egyik első dolga volt egy új völgyhíd felépítése, s a Karakó völgyét újra (számolták, hányadszor?) munkások serege népesítette be, s 14 hónapnyi munka után a Karakó-völgyhidat 1946. szeptember 14-én immár jelenleg is látható formájában adták át a forgalomnak. Hadd jegyezzem meg: ahogyan 1917-ben az akkori építők, úgy 1946 esztendejének munkásai is beépítették a hídba a robbanás után megmaradt anyagokat (például a Roth-Waagner hadihíd elemeit), így a jelenlegi híd őrzi még a XIX. század végének olasz vendégmunkásai keze nyomát is. A mostani Karakó-völgyhíd legfontosabb technikai adatai a következők: teljes hossza 264 méter, teljes magassága 61 méter, központi boltozatnyílása 100 méter.

 

Aki a hidat építette

A forró nyárutó egyik délelőttjén indultunk el Lóvészen és a szomszédos, színmagyar Ajnádon a régi idők bár egy megmaradt szemtanúját keresni. Nem könnyű dolog ez, hiszen papíron ugyan ottlakók tucatjai húznak nyugdíjat a hídnál végzett munka nyomán, ám – érthető okokból nem írjuk ki a neveket – legtöbbjüknek protekcióval intézett „éveket" egy lóvészi főfőember, úgy, hogy a hídhoz egy kavicsot sem tettek hozzá. Végül André Mihály, Csíkszentmihály volt polgármestere segítségével bukkantam rá Ajnádon a nyolcvanéves Bilibók Andrásra. Még szerencse, hogy otthon leltük, hiszen az öregember morogva megjegyezte: amióta eszét tudja, először nem engedi a dereka, hogy takarni menjen a mezőre családjával. És elmesélte az alábbi történetet:

 

"Emlékszem, amikor robbantották a hidat, mert akkor menekültünk el Vacsárcsira. Nem szóltak egyáltalán, hogy robbantani fognak, de futtunk, mert jöttek az oroszok. Ide úgy lőttek be, hogy kellett menni, s lementünk Vacsárcsiba s ott megháltunk, aztán indultunk haza. S mikor a mező szélére kiértünk, négy ruszki repülő megjárta magát, s gyújtották a falut fel. Azért, mert a németeket nem tudták kiverni! S akkor a falut felgyújtották, s akkor kellett menekülni. Egy hetet az erdőn voltunk, s mikor hazaértünk, minden el volt égve. A mi házunk, minden! A hidat, Karakót es elvettették, s ’44 végén kezdték a fát hordani, s építettek egy fahidat, hogy a forgalmat tudják indítani meg. A környékről, s Vásárhelyről jöttek munkások. A betonhidat pedig aztán egy zsidó! Kain volt a főmérnök neve, aki tervezte. Dávid mérnök, az es zsidó volt, ő vezette le a munkálatot. Kain román zsidó volt, Dávid magyar. Úgyhogy a betonhíd pontosan... aszondja... 26 hónapot épült. Én ott dolgoztam. Előre, amikor kimentem, nem akartak elfogadni, azt mondták, kicsike vagyok, én akkor ott kezdtem sírni, s akkor egy vásárhelyi mester azt mondta a mérnöknek: hagyja békén, mérnök úr, a gyermek jó lesz vízhordani. A legjobb embere lettem volt aztán. 15 éves voltam akkor. Nem volt nehéz munkám, a mestereknek egy-egy szál deszkát vittem, vizet es. Rengetegen dolgoztunk, de baleset egyáltalán nem volt. Egy vásárhelyi magyar, valamilyen István építette a lábakat, a boltívet pedig egy szász, Gierlich nevű. S a felső felét Lázár István, egy szászrégeni mester. Úgyhogy három mester építette. Kéthetente kaptunk fizetést, tehát havonta kaptunk 4000 lejt. A híd, a Karakó felszentelése volt 1946 novemberébe! Úgy, hogy négy gépet, mozdonyt a közepire állítottak, s négy gép jött a lóvészi állomásról. Az ortodox pap felszentelte, s aztán így..."

 

Elbúcsúztunk András bácsitól – ha nem egyéb, alig várta, hogy elmenjünk, s csak kiment a mezőre.

Újra felmentünk a hídhoz, a levegő reszketett fölötte a melegtől, az építmény pedig beszélt, pengett, nyögött. Mondják, az 1977-es nagy földrengés után bizottság vizsgálta meg, s konstatálták, hogy egyáltalán semmi baja nem lett. Akkoriban s előtte s még utána sokáig fegyveres őr vigyázta a hidat, a hídfőnél levő épületekben zsongott az élet, és zakatoltak a vonatok. Mondják, ma naponta egyszer megy át vonat a Karakón, az őrbódé, a ház, a fészer üres, az ablakok betörve. A táj azonban gyönyörű, a híd pedig beszél. És ha a közepéig sétálunk, majd elnézünk keletre, egy apró pillanatig megérezhetjük azt, amit a hidat megálmodók és megépítők és talán a felrobbantók is éreztek hajdanán.

 

Szondy Zoltán, György Béla Zsolt
Forrás: Hargita Népe