Szeretett honfitársaim! Ennyi gyönyörű szép rózsa után, íme, itt van a tüske. Miután,
ahogy a székely mondaná. „Úgy megnyertük ezt a háborút, hogy lám, egész Amerikát hozzánk csatolták Floridától Kaliforniáig", nagy örömmel használtam föl az alkalmat, hogy eljöhessek és felkereshessem a San Fransiscó-i magyarokat is.
 

Hadd mondjam meg itt, most mindjárt a kedves rendezőségnek, hogy ne búsuljanak, ha úgy érzik, hogy kevés ember jött el. Én jobban tudom mint ők, több ember jött el, mint gondoltam.

Mi ugyanis egy Kossuth-nótás nemzet vagyunk, ahogy mindnyájan nagyon jól tudják nekem személy szerint is a legnagyobb ellenségem a Kossuth-nóta. Mit is mond a szövege? „Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje." A szabadságról van szó, Kossuth Lajos harcol a magyar szabadságért. Azt üzente haza, hogy elfogyott a regimentje. Tehát mi a magyar felelet a magyar nép részéről? „Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni." Sajnos a magyar százalék 500:1-hez; 500 magyarból egy megy el az első üzenetre, a többi vár, „ha még egyszer azt üzeni".


Sajnos a magyar történelemben Mohács óta „még egyszerek" nem voltak, nem volt több lehetőség üzenetre. A szabadság elveszett újra és újra, a haza elveszett újra és újra, mert vártunk további üzenetekre.

Kedves honfitársaim, nagyon sokan megkérdezték már tőlem, nemcsak magyarok, hanem különösképpen amerikai honfitársaim, hogy mi az oka annak, hogy nem élek úgy, mint a szabad világ többi írója, ahogy a szabad világ többi tanárai. A szabad világ többi írója ugyanis behúzódik egy szép helyre és ír. Nem utazik bolondul össze-vissza. A szabad világ tanárai pedig szépen megkeresik a kenyerüket, és mivel a tanárok szabadsága hosszabb, mint minden más emberé, szép hosszú szabadságokat töltenek Bermudában, Hawaiiban és Isten tudja még hol, és élvezik az életet. Ezzel szemben mihelyt az egyetem kiengedi a diákokat, én nyakamba veszem az országutat és sokkal keményebben dolgozom, mint amikor a kenyeremet keresem.

Erre nekem egy tréfás és egy komoly feleltem van. A tréfás feleltem az, hogy annak a három amerikai katonának ott, a Bajor-erdőben – úgy látszik – tökéletesen igaza volt: egy bolondot találtak ott. A bolond én vagyok.

A komoly feleletem pediglen egészen más. Komoly feleletem, kedves honfitársaim, a következő: huszonöt esztendővel ezelőtt életemnek azt a nehány esztendejét éltem, amikor otthonomban szabad embernek érezhettem magam. Ne feledjék, én Erdélyben nőttem föl, az erdélyi felszabadulás tett engem egyenrangú európai emberré, nehány nagyon rövid esztendeig. S abban az időben, pontosan huszonöt esztendővel ezelőtt én letettem a honvéd-esküt, felesküdtem erre a zászlóra, felesküdtem, hogy megvédem ezt a zászlót életemmel, és megvédem a magyar nemzetet. S kedves honfitársaim, engem azóta sem mentett fel senki ez alól az eskü alól.

Amikor összeomlott szemünk láttára Erdély, sokad magammal, akik erdélyiek voltunk, bevonultam a parancsnokságra, Veress Lajos altábornagy irodájába, és tisztelettel kértük, szereljen le minket, hogy mehessünk haza, hogy maradhassunk otthon, bármi is történjék Erdéllyel. Mert ott a helyünk, mert az erdélyi nép a mi népünk, a mi vérünk. S mint ahogy azelőtt is, a Román Királyság megszállása alatt is, képesek voltunk „ahogy lehet" élni és ahogy lehet védelmezni a magyar népet, ugyanúgy – azt gondoltuk – meg fogjuk tudni tenni ugyanazt a Román Köztársaságon belül is. 38-an jelentkeztünk, tisztek ezzel a kéréssel. Veress Lajos altábornagy könnyes szemekkel szorított kezet 37 kézzel, és hazaengedte őket azzal: „Éljetek, ahogy tudtok, és holtatokban is maradjatok meg jó székelyeknek." Nekem azonban nem nyújtott kezet, nekem azt monda Veress Lajos akkor, a kolozsvári Hadtest Parancsnokságon: „Téged pedig nem engedlek el. Reád kötelességet adok. Neked ki kell menned Nyugatra, szembe kell fordulnod azzal a viharral, ami bennünket elsodort, és meg kell mondd a Nyugat népeinek, hogy mi történt velünk."

Így kerültem én ki szabad földre, honfitársaim. Én nem menekültem semmi elől, én feladattal jöttem, s ahogy a parancsot kaptam: szembefordultam a széllel, mint a havasi farkas, magamban, egyedül – és azóta is jövök.

Visszajöttem a rontás nyomán Amerikába. És rájöttem arra, hogy hiába próbáljuk meg elhitetni magunkkal, hogy a rontás Keletről jött. Nem igaz. Ha egyedül Keletről jött volna a rontás, puskával a kezünkben elbántunk volna vele. A rontás Nyugatról jött. És én, mint a komondor kutya visszajöttem a rontás nyomán egészen idáig, a szép nagy, dicsőséges Amerikába.

Miután mint magyar író hiába álltam volna ki a pódiumra itt, hiába mondtam volna meg az igazat, mert a kutya sem hallgatott volna reám.
Elvállaltam hát a természetemmel ellenkező módon, egy – a természetemmel ellenkező – állást. Utálok tanár lenni, utáltam a tanárokat, amikor gyerek voltam, s azóta sem szeretem őket, magamat beleértve.

 

Wass Albert utolsó üzenete 

 

Az igazság azonban az, hogy visszajőve a rontásnak nyomán, a nyom nemcsak Washingtonig vezetett, de azon túl is, az amerikai egyetemre.
Beépítettem magamat ennek az országnak az intellektuális kereteibe, és megismertem a titkot, a maga meztelen igazságában. Ami pedig annyira hajmeresztően egyszerű, hogy el sem tudtuk képzelni.
Ennek a nagy gyönyörű gazdag országnak, ennek a nagylelkű, szorgalmas, derék népnek a politikusait nem érdekli sem a magyar igazság, sem a román igazság, sem a kongóbeli igazság, sem az ilyen vagy amolyan igazság. Egyetlen egy dolog érdekli csak, hogy mához két évre, három évre vagy négy évre hány szavazatot kap.

Ami pedig a külpolitikában történt állásfoglalásukat illeti, azt valóságos amerikai praktikussággal oldják meg. Berendelnek ennyi és ennyi egyetemi tanárt, mint tanácsadót, hogy azok mondják meg, hogy ki és mi a magyar, kié legyen Erdély, kié legyen Kongó, kié legyen ez vagy az.

Nagyon egyszerű és praktikus megoldásnak látszik. A baj vele csak az, hogy mielőtt a nagy határozásokhoz eljutottak, már voltak náluk sokkal élelmesebb emberek, akik ezt előre kitapasztalták jó idejében, és még az I. világháború előtt ellepték az egyetemeket; pontosan 386-an. A vezetőjüknek szobra van itt, San Fransiscóban egy parkban, ma láttam, nagy elszörnyülködésemre.

Ezek az urak beleírták az amerikai tankönyvekbe, lexikonokba a maguk politikai célkitűzéseit, ezek az urak megírták vagy megíratták Európa, Közép-Európa és Kelet-Európa történelmét. És mindenki nagyon jól tudja ma már, sőt kacag is rajta, hogy amikor Nicolae Iorga professzor megírta a maga első román történelmét, és a Sorbonne francia professzorai azt mondták neki: „Ez lehetetlen, ennek semmi alapja nincs, hiszen nincs adat, amire ön hivatkozik, hiszen ez hazugság". Iorga pedig mosolygott, és azt mondta: „Nem törődöm vele, hogy hazugság vagy nem hazugság, addig amíg hasznos".

Ez sajnos igaz, és mindez hozzátartozik ahhoz a nagyon egyszerű és meztelen igazsághoz, hogyha én vitába kezdek amerikai tanárokkal a trianoni békével kapcsolatban és Jaltával és Teheránnal kapcsolatban, egyszerűen megvonják a vállukat, és azt mondják: „Hát amíg a csehek és a románok ezt tették itt nálunk, ti mit csináltatok?"

S erre nem felehetek semmi mást, csak azt, hogy nálunk olyan szép és jó volt az élet, hogy nyakig ültünk benne, kényelmesen, mint egy jó karosszékben, és nem törődtünk azzal, hogy mi történik a világban.
Kedves honfitársaim, sokszor azzal a félreértéssel fogadnak engem ilyen estéken, hogy én azért járom Amerika országútjait szabadidőmben, hogy elszórakoztassam a szegény honvágytól bánkódó magyarokat. Engedjék meg, hogy őszintén megmondjam, én ezért még egy kilométert sem utaznék. A szórakozás és a szórakoztatás ideje letelt. A 24.
óra ideje is letelt.

Hölgyeim és uraim, emlékeznek-e azokra a filmekre, miket hajdan láttunk fiatal korunkban? Rémtörténeteket: a hőst megfogják, megkötözik, bedobják valamilyen sziklabörtönbe, s a mennyezet lassan jön lefele borzalmas lassúsággal, az ember úgy érzi, hogy oda kellene ugrani, valamivel feltámasztani, egy villanyéllel, egy baltanyéllel, akármivel. A szabad világban, aki idejében odaérkezik, aki nem csak idejében odaérkezik, de veszi magának a fáradságot és kitartó buzgalommal megkeresi a sziklafalba rejtett szerkezetet, ami a mennyezetet kormányozza, kitanulja annak titkát és megleli azt a gombot is, amit meg kell nyomni ahhoz, hogy a mennyezet megálljon az utolsó pillanatban, mielőtt halálra morzsolja a rabot, s mely gombnyomástól kinyílik az ajtó, a rab megszabadul.

Kedves honfitársaim, a mi nemzetünk ilyen sziklabörtönben van ma. Nem vádolhatjuk a kommunistákat érte. Jó lenne, de nem vádolhatjuk, ők csak közbenső eszközök. Azt a börtönt megépítették már az első világháború előtt, a pokoli szerkezetet becsempészték a világtörténelem kőfalába Masarykék. S azóta se törődik azzal senki, hogy hol van az a szerkezet, mi a szerkezet titka és hogy lehet megállítani. Ma már ott tartunk hölgyeim és uraim, hogyha semmi nem történik, akkor ki lehet számítani majdnem matemetikai pontossággal, hogy mikor érkezik el az az idő, amikor már nem lesz többé magyar föld, amikor a magyar nemzet már nem lesz több, mint egy kis törzs valamilyen rezervációban az Alföldön, ahol majd a művelt nyugat népe belépődíjat kér az utazó idegenektől, hogy megmutathassák az utolsó európai indiánokat.

Nos, hölgyeim és uraim, ezért járok. S nem csak magyarokhoz járok, de járom az amerikai egyetemeket is, innen is oda megyek, több egyetemre is, az amerikai fiatalokhoz, és beszélek immár tizenegy esztendeje erről. A beszéd azonban nem volt elég, írás is kell, ami marad.

Írás, aminek az alapján tanítani is lehet valamit. Ebből a célból alapítottam meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet. Először nem azért, hogy magyar könyveket adjunk ki a magyar olvasók kezébe, erre vannak apróbb kiadóvállalatok, akik meg tudják csinálni. Hanem azért, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy a magyar mondanivalót bevigyük az amerikai közéletbe. Ennek oka pedig az, hogy az elmúlt fél évszázad alatt annyi kútmérgezés történt, olyan szövevényes már a magyarellenes intellektuális építmény az egész szabad világban, hogyha az ember elmegy egy ilyen könyvvel – amely a magyar igazságot mutatja be – egy kiadóvállalathoz, az azt mondja: Sajnos nem adhatom ki, mert nem egyezik ezekkel és ezekkel a munkákkal, amiket kiadtunk 5 évvel, 10 évvel, 15 évvel, 20 évvel, 30, 40, 50, 60 évvel ezelőtt, s amelyek azóta elismert forrásmunkák az új nemzeti ismereteik számára.

Ez egy olyan kör, amiből kiugrani nem lehet, csak nyers erőszakkal és egyszerű józan fondorlatos ésszel. Ezért alapítottuk meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, mert úgy éreztük, hogy amit mi magyarok elmulasztottunk az utolsó fél évszázadban, azt saját magunknak kell helyrehozzuk. Úgy éreztük, hogy nincs jogunk arra kérni sem az angolt, sem az amerikait, sem a franciát , hogy a mi hibáinkat ők javítsák ki, mert én magam személy szerint is úgy érzem, hogy ez valamennyiünk feladata, ez magyar feladat, melyet magyarok kell elvégezzenek.

S ha ennek tudományos értékét sokan alábecsülik, hadd mondjam el a következő esetet. Mikor az egyetemen, ahol dolgozom, bejelentettem, hogy mit csinálunk és bemutattam az első könyveinket a Magyar Osztály és az Európai Osztály vezetője örömében majdnem a mennyezetig ugrott és azt mondta: Végre valaki csinál valamit! Mi tudjuk, hogy azok a könyvek, amik a könyvtárainkban vannak, azok a könyvek, amiket mi forrásmunkának használunk, elfogultságon alapultak. Mi tudjuk, hogy a cseh cseh szempontból írta, a román román politikai szempontból, a német német szempontból. De amikor mi a lengyelek ügyét akarjuk megnézni, akkor elővesszük azt, amit a lengyelek mondanak magukról, amit a németek mondanak a lengyelekről, amit az oroszok mondanak a lengyelekről, amit a franciák mondanak a lengyelekről, de legfőképpen arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi a lengyel mondanivalója saját magáról. Minden néppel megtehetjük ezt, kivéve a magyarral. Mikor felkértük az Amerikai Magyar Szövetséget 12 évvel ezelőtt, hogy segítsenek nekünk abban, hogy az európai történelem tanításban legyen egy fejezet, amiben erről [a magyarok sorsáról] van szó, egyszerűen kiollózták egy már megjelent történelem könyvből, amit egy angol ember írt, forrásmunkák alapján, és azt adták át nekünk. Amit pedig mi eldobtunk, mert semmi szükségünk nem volt rá. Mi nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy az angolnak mi a mondanivalója a magyar-ügyről, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy a magyarnak mi a mondanivalója!

 

http://erdely.ma

Read Full Article