dozsa gyorgyDálnok, 1470 körül — Temesvár, 1514. július 20.

Az idén már 500. éve, hogy Szapolyai János (több helyen Zápolyaként írva) erdélyi vajda – a későbbi király - seregeinek segítségével, 1514. július 20-én leverték a Dózsa György által vezetett parasztfelkelést. A szerencsétlen sorsú hadvezér azóta is első helyen vezeti azt a listát, ahol a történelmi időkben az ókorig visszamenően, - a legkegyetlenebb kivégzési gyilkosságokat tartják számon.

 


Ezt a különös hangulatot leginkább egy szemtanú német nyelvű leírása érzékelteti; Georg von Hohenzollern brandenburgi őrgróf szolgája jelen volt a kivégzésnél és elmondta egy röpirat szerzőjének, amely az augsburgi kiadványnak egy részletesebb változata.


„Az őrgróf szolgája, Kristóf nevezetű, megjött a hadból, elmondotta, hogyan fogták meg a Székely Györgyöt; először - azt mondja ez a Kristóf, és ő a hadból a szemével látta - megfogták őt és levetkeztették és egy magas székre ültették. Azután koronát csináltak neki vasabroncsból, azután ezt a koronát izzóvá tüzesítették és az ő fejére helyezték. És ennél a koronázásnál mintegy hatvan emberüknek táncolniok kellett előtte és mögötte a maguk módján, és ehhez még hegedővel és sípokkal is zengettek az ő módjukon. És akik ott jelen voltak barátok és papok meg egyéb tanult emberek, mindnyájan énekelték: Te Deum, laudamus. És ilyen éneklés közepette az ő öccsét, kit vele együtt fogtak el, három darabra vágták az ő szeme előtt, majd majd azután a táncolóknak, az ő legjobb szolgáinak, nyersen kellett őt enniök; szolgái ettől vonakodtak, mire hármat vagy négyet levágtak közülük, és mikor a többiek ezt látták, tátott szájjal rávetették magukat és darabokat haraptak ki belőle. És aki nem nyelte le, azt levágták(...)”. (Idézet, Nemeskürty István: Önfia vágta sebét című trilógiájából.)

 

A tüzes trónról szóló legenda szélesebb körben, csupán  Petőfi Sándor: A nép nevében című költeménye után terjedt el. Melyet, valószínű, hogy Szerémi György (1490-1548) történetíró és káplán, illetve Taurinus István gyulafehérvári kanonok 1519-es verses munkáinak ihletése alapján költött. Hiszen egy tüzesre felhevített „vastrónt” megközelíteni sem lehetett volna, nemhogy valakit odakötözzenek.
Sokáig vita folyt a származásáról is, mivel tévesen több korabeli forrás „Székely” Györgynek tünteti fel. Azonban minden kétséget kizáróan bizonyítja származását az az okirat, amelyet Barlabási Lénárt erdélyi alvajda és székely alispán írt 1507. július 17-én, és amelyben latinul Dózsa Györgyöt Georgius Dosa Siculus de Makfalva in Sede Maros existente-ként jelöli meg. Eszerint, magyarra fordítva: Dózsa György a makfalvi Dósa-család, az Örlöcz-nem Szovát ágán levő székely lófő család tagja.
Ma már tudjuk, hogy a krónikások azért használták Dózsa helyett a Székely vezetéknevet, mert a katonák maguk között csak „székelynek” nevezték, a származására utalva. Ez vonatkozott a többi székely származású paraszti sorból verbuvált katonára is.

 

Ki volt ez a hadvezér, aki ilyen borzalmas halált érdemelt, mi volt a bűne?
Dózsa György Dálnokon született, születéséről pontos dátum nem maradt fent. Korabeli források szerint negyven éves lehetett halálának idején. Ebből visszaszámolva, valamikor az 1470-es évek körül születhetett. Gyermekkorát Dálnokon töltötte testvéreivel, majd apja halála után Makfalvára került. Mindig is a katonai pálya vonzotta, apja nyomdokaiba akart lépni, ezért később katonának állt.
Több végvárban is szolgálhatott, Szapolyai János erdélyi vajda 1513-as törökök elleni hadjáratában, mint lovaskapitány. Ezután a nándorfehérvári csapat őrségében szolgált. Itt vívott győztes párviadalt 1514. február 28-án a szendrei lovas szpáhik vezérével, - az epeirosi Alival -, aki már sok magyar vitéz halálát okozta. Ezért a tettéért a király, II. Ulászló, kétszeres zsold és aranylánc mellett lovagrendbe emelte, falut ajándékozott neki, valamint engedélyezte, hogy a családi címerébe, a hőstette emlékére, egy karddal levágott vérző kart illeszthessen.

 

Eközben Bakócz Tamás esztergomi érsek, szentszéki követ 1514. április 9-én kihirdette a törökök elleni keresztes hadjáratot. Ehhez katonákat kellett toborozni, … Honnan is? A parasztság köréből, éppen a legnagyobb tavaszi-nyári munkák idejében. Ennek a főnemesség és a helyi földbirtokos nemesség egyáltalán nem örült, - ennek okán, pl. Erdélyben csak később hirdették ki a bullát.
Máig sem tisztázott körülmények között választotta Bakócz Tamás Dózsa Györgyöt a keresztes hadsereg vezérévé. Május közepére az országban már mintegy 40 000 fős paraszti had gyűlt össze, vezetése alá. Azonban a tervezett keresztes hadjárat szervezési hiányosságai, Bakócz érthetetlen visszakozása, a keresztes háború lefújására tett kísérletek, a nemesek élénk ellenkezése a hadjárat ellen és az akkor uralkodó politikai, társadalmi, gazdasági erőviszonyok mozgása, valamint a nép erőteljes megadóztatása, nyomora együttesen a parasztfelkelés kirobbanásához vezettek. A már csapatokba rendeződött paraszti származású kisebb egységek elég erőt éreztek magukban ahhoz, hogy egy feltételezett országos méretű összesített erőt alkotva, kihasználják a lehetőséget és változtassanak az életük folyásán. Egységbe tömörülve, Dózsa György jelentette számukra a sikeres katonai vezetőt.

 

Dózsa György, csapataival hírnevét igazolva a hadjárat során, sok diadalt aratott, és bár az egész országban kitört a parasztfelkelés, kezdetben ő csak a keresztes hadsereget irányította, a helyi zavargásokhoz nem volt köze. Hogy a felkelők vezére lett, és lelkesítő beszédével (Ceglédi beszéd) szembe fordította seregét a nemességgel, annak közvetlen okát maguk a nemesek szolgáltatták. Ugyanis, gyülekezés a tavaszi munka idejére esvén, az urak már bánni kezdték a jobbágyoknak adott engedélyt a keresztes hadjáratban való részvételükre, ezért erőszakkal, több helyütt kegyetlenkedéssel tartották vissza a jobbágyaikat, vagy a már eltávozottaknak családjait sanyargatták miatta. Május 15-én maga a király hagyta meg Dózsának, hogy több keresztest már ne vegyen föl, hanem vonuljon meglevő seregével Dalmáciába, a török ellen.
Bár a felkelők több helyen vereséget szenvedtek, Dózsa serege sikeres volt, kiváló katonai tudásának, tapasztalatának és földrajzi helyismeretének köszönhetően. Katonáival elfoglalta a Maros menti várak többségét. Egészen a temesvári csatáig (1514. július 15.) jutott vereség nélkül. Itt azonban Szapolyai János, a hatalmas erdélyi vajda, saját seregével beavatkozott a döntő csata kimenetelébe, aminek következtében, legyőzte a felkelőket. Szapolyai a végsőkig várt a beavatkozásra, „felsőbb” vezetői engedélyre, segítségre várt. Bár neki „hivatalból” kötelessége lett volna rögtön fegyverbe szállni; de, ravasz számítással a végső veszély idejére tartogatta erejét, amikor már sokkal becsesebb, értékesebb lesz az ő segítsége. Előbb tudni akarta, mit várhat a királytól és a nemességtől szolgálataiért? Hogy közben száz és ezer nemesi család pusztult el – mit bánta azt ő!

 

Dózsa György és testvére Dózsa Gergely fogságba estek. A csatát elveszítették. Majd, tetteikért a többi vezető személlyel együtt kegyetlen módon kivégezték őket. A seregeket feloszlatták, a maradék parasztból lett katonákat pedig hazaengedték, dolgozni (70 000 jobbágy halt meg!). Hiszen szükség volt a dolgos kezeikre, hogy majd a munkájukból eredően, legyen miből, az adóikat befizetniük. Ezzel, mondhatni véget a szomorú forradalom. De, az öldöklés mégsem ért véget! Következett a megtorlás, a jobbágyok legyilkolása, a bosszúállás ideje. Sok főúr és nemes „a parasztok dühének lecsöndesítése végett” bejárta az országot. Egész falvakat égettek föl, dúltak, raboltak ahol csak tudtak. Más urak jobbágyait erőszakkal maguknál tartották; elvették a jobbágyok maradék vagyonát, és lefoglalták a megüresedett uradalmakat.
Dózsa György a későbbi korokban is mindig az elnyomó uralkodói hatalom elleni harc jelképévé vált, annak ellenére, hogy ő maga is nemes ember volt. Történelmi szerepét időről időre előveszi az utókor, és halálának évfordulója alkalmából ünnepélyes megemlékezésekkel, művészi alkotások, zenei és irodalmi művek készítésével, újraolvasásával, meghallgatásával emlékezünk rá.
Személyiségének, karizmatikus egyéniségének az ereje mindmáig ható. Hiszen olyan lelkiismeret-furdalás és dilemma gyötörte, amelybe inkább belehalt, mintsem a hatalom játékszerévé, a nép árulójává váljék. Mert mi is történt valójában?

 

A pár hónap alatt lezajló tragédia egy egyszerű versengéssel kezdődött. Egy bátor székely katona, egy vezéregyéniség, hogy megmentse a magyarok becsületét egy párbajozásra kihívó törököt megöl. Ennek következtében jutalmul a királytól birtokot, magasabb rangot és a püspök közbenjárására hadvezérséget kapott. Majd a keresztes hadserege élén, egy sorozatos sikeres győzelmi hadjárat után, konfliktusba került azokkal az emberekkel, akiktől a méltóságát, rangját kapta. Azt várták tőle, hogy mondjon le, és oszlassa fel a keresztes seregét, (mert már félelmetessé váltak). Az alaphelyzet megváltozott, a parasztból lett katonák kihasználva a lehetőséget, már a saját érdekeiket akarták kivívni Dózsa vezetésének a segítségével. Már nem a törökök ellenni harc volt fontos számukra, hanem, hogy szabadságot vívjanak ki a maguknak. Vagyis, egy esetleges győzelmük megreformálta, átalakította volna a társadalmat. Ez a középkori vezető elit szemében félelmet váltott ki, és megbocsáthatatlan árulásnak számított. Dózsa olyan helyre tévedt, olyan eszméket kezdett hirdetni, amely a hatalomnak nem tetszett. Az egész felkelés, vérengzésbe fulladt. A megkínzott és meggyilkolt Dózsa György testét négyfelé vágták, és a test darabjait azoknak a városoknak küldték el, - hogy a kapuikra kifüggesszék, - ahol a keresztesek érseki utasításra, tovább gyülekeztek.
 
Petőfi Sándor: A nép nevében


Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
S a nép hajdan csak eledelt kivánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga.
Jogot tehát, emberjogot a népnek!
Mert jogtalanság a legrútabb bélyeg
Isten teremtményén, s ki rásüti:
Isten kezét el nem kerűlheti.
S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
Apáitok megszerzék a hazát,
De rája a nép-izzadás csorog.
Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya!
Kéz is kell még, mely a földet kihányja,
Amíg föltűnik az arany ere...
S e kéznek nincsen semmi érdeme?
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?...
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.  
Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?
Jogot a népnek, az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot,
S a hon nevében egyszersmind, amely
Eldől, ha nem nyer új védoszlopot.
Az alkotmány rózsája a tiétek,
Tövíseit a nép közé vetétek;
Ide a rózsa néhány levelét
S vegyétek vissza a tövis felét!
Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz... ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!
(Pest, 1847. március.)
 
Csabainé Cser Katalin
 
Felhasznált és ajánlott forrásanyagok:
http://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%B3zsa_Gy%C3%B6rgy_eml%C3%A9kezete_Erd%C3%A9lyben
http://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%B3zsa_Gy%C3%B6rgy
Márki Sándor: Dósa György
http://mek.oszk.hu/05800/05803/index.phtml
Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme
http://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0012/911.html