dsida jeno 1A szelídség és együttérzés költőfejedelme.

107 évvel ezelőtt, 1907. május 17-én, Szatmárnémetiben született Dsida Jenő. Gyermekkorát, lelki alkatát, költészetét és egész életét két tényező határozta meg, veleszületett szívbetegsége és Trianon gyalázata.

„Rövid az életem: leírni is csak röviden lehet” – írta 1929-ben önéletrajzában, s a sors valóban keveset, mindössze 31 esztendőt engedélyezett számára. Bár tudatában volt rövid életének, verseiben nyoma sincs a halálvárás komorságának. Költészetét a részvét, a szenvedőkkel való együttérzés határozta meg, állandó visszatérő témái a hazaszeretet,

a mély katolikus vallásosság és a szerelem.

 

 

 

 

 

Első versei 1924-be jelentek meg Benedek Elek Cimbora című gyereklapjában. Mivel gyermekkora az első világháború éveiben telt, s a második világháborút már nem is érte meg, tudatában volt annak, hogy a jóindulatú ember a gyűlölet és a gonosz indulatok hálózata között kénytelen botladozni. E borzalmak elől menekült a költészet nyújtotta ritmus- és rímmámorba. Huszonöt évesen már érett költőnek számított, papírra vetett sorai az idő múltával mégis képesek voltak egyre fényesebben ragyogni, tisztulni, elmélyült érzelemgazdagsága, formajátéka pedig egyre bravúrosabb lett.

 

Dsida Jenő költészete a legművészibb színvonalon gyönyörködtet, olyan költő ő, akit szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki verseit ne zárná szívébe, lelkébe. Költészete maga a mindennapi élet, hiszen úgy fogalmazza meg a szerelmet, úgy írja le a természetet, úgy tud együtt érezni a szenvedőkkel, ahogy mi is legjobb pillanatainkban tennék vagy tesszük. Petőfitől megtanultuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat, és aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember, sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta, megtanít minket a világ embertelenségben is gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni és magyarnak maradni.

 

A csendes bánatosság egyszercsak belopódzott verseibe, betegsége is jobban kínozta, a világveszedelem is egyre nőtt. A halál kívülről és belülről egyaránt kopogtatott. Mégis azt lehet mondani, a sors kegyes volt hozzá, megengedte, hogy a harminc éves költő-zseni utoljára fellángoljon és szerelmi mámorban egészen a Mennyországig emelkedjen. 1937-ben feleségül vette az oly derűs és mélységes áhítattal szeretett nőt, Imbery Melindát. Haldoklása egyben nászünnepség is volt, még egy évet sem élhettek együtt. Kolozsváron, 1938. június 7-én, harmincegy éves korában halt meg.

A házsongárdi temetőben helyezték végső nyugalomra, a szertartást Márton Áron végezte, sírja azóta valóságos zarándokhely.

 

Kapcsolódó cikkek:

Pünkösdi várakozás

Márton Áron