szaloncukorA Karácsony nemcsak egy ünnep, életünk része, olyan, mint egy égi király, akitől a gonosz földi kiskirályok félnek, és akitől a jók, a türelmesek, az igaz lelkűek jutalmukat várják, és minden Karácsony bebizonyítja, hogy meg is kapják.

 

 

 

Én nem örvendek annak, hogy országom nagyobbik része a választottjaival az élen félt a Karácsonytól, mert édesanyám és mi gyermekek éppen ezért kellett simítgassuk a körmünk hátával minden Adventban a sztaniolpapírt, hogy minél jobban hasonlíthasson az igazihoz, a magyarországi szaloncukorkához. Csak a gonosz és a gonosz ember félhet a nagy igazságszolgáltatótól, a názáreti kis Jézustól, és a legnagyobb baj az, hogy az a nagy lopós éppen engemet, szülőföldemet, őseim sírját és a Karácsonyaimat lopta el.

 

Valamikor azt kívántam, hogy intézzék a felnőttek az ő dolgukat, és a Karácsonyt hagyják meg nekünk, gyermekeknek, hogy a kenyérbéllel töltött szaloncukorkának is örvendhessünk. De a zsarnokság sötét madara rászállt a gyermeki lélekre is, mert a hetedikes Ferkó az éjféli miséről hazafelé jövet már nem hitte el nekem, hogy a kis Jézus megszületett, ő azt mondta, hogy fogjam be a számat, hiszen a Jézuska már egy éves, mert igazából most egy éve született Karácsonykor. De ez nem ártott meg az én örömömnek, mert úgy is tudtam, hogy a Jézuska most született meg a szomszéd falu zárdatemplomának jászolában és minden templomban, de még valahol délebbre is, ahol nem is hull a hó. Ez már azért is jó, mert már azon a szent éjszakán szakíthattam szaloncukrot a karácsonyfáról, még akkor is, ha az legtöbbször kenyérbeles volt, de az alma, a piros jonathán alma, az igazi volt.

 

Pedig szaloncukorkának való cukorrépát kapáltunk éppen eleget. De egy legfelsőbb szintű párthatározat következményeként nem csak a szaloncukorka gyártást, hanem forgalmazását is szigorú törvények tiltották, mert úgy ítélték meg, hogy a Karácsony a hangulatával és kellékeivel igen veszélyes a kigömbölyödött ország átmeneti formájára nézve. Kevesen merték kimondani, ha meggondolták is, hogy a Karácsony, az megmarad és a zsarnok veszni fog. Már akkor is a Karácsony Erdélyszerte, tehát Székelyföldön is szent volt, mint István, mint Szent István, és mint annak országa, Magyarország.

 

A magyar történelem oktatás teljes hiánya mellett vagy éppen annak köszönhetően a Szent István-i Magyarországot lelkünkben őrizgettük, amely nem volt nagy, csak rendes, amilyen régebben volt, amilyen akkor még nem volt, de amilyen lenni fog. Megesett, hogy a félkilónyi szaloncukorkát az országba becsempészni próbáló személyektől elkobozták, és még az útlevelüket is visszavonták. Ennél is tovább mentek, még a gyermekek és lovak által annyira kedvelt kockacukrot is betiltották, mert Erdélyszerte Karácsonyra azt kezdték csomagolni a sztaniolpapírba.

 

Az igazi, magyarországi szaloncukorka mégis megjelent a székelyföldi karácsonyfákon, még ha csak négy-öt darab is, mert az élelmesebbek már nyáron behozták, akkor nem figyeltek oda annyira a vámosok. A karácsonyfára fölrakott egy-néhány Magyarországról becsempészett igazi szaloncukor számomra felér egy nagy december 5-i igennel.

 

Akkor mi igen szépnek, mesebelien szépnek képzeltük azt az országot, ahol igazi, rendes magyarok élnek, templomba járhatnak, és ahol még a rádió és a televízió is magyarul beszél. Azt beszélték a faluban, hogy ott, abban az országban, Magyarországon csak minden második szaloncukorka van kenyérbélből, de olyan vélemények is voltak, hogy Budapesten egy karácsonyfán sincsen kenyérbeles szaloncukorka, mindenik igazi. Házszentelés után azt a kevés igazit is kibonthattuk, és meg is ehettük és még ki sem kaptunk érte, hogyha a szép színes sztaniolpapírt gondosan a körmünk hátával az asztal sarkán kisimítgattuk, hogy jövőben újra, természetesen kenyérbéllel megtölthessék.

 

Mert azt tudni lehetett, hogy a következő sok-sok Karácsony is kenyérbeles lesz, mert Ceausescu erős volt, pártolták őt az oroszok, az amerikaiak, a franciák, kínaiak és majdnem az egész világ és még az angol királynő is a rendkivüli érdemeiért lorddá ütötte őt, mint a Beatles-eket. Azóta is keresem, de nem találom a közös értéket a nagy együttes és a Ceausescu páros között. Szervezkedni és erővel szembeállni a zsarnokkal reménytelen lett volna, mert a székelyföldi emberek tudták, hogy az '56-os magyar véráldozatot is úgy nézték a világ nagyhatalmai, mintha egy vastag üvegfallal elválasztott színházi páholyban ültek volna.

 

Ezért hát Háromszéken a sztaniolpapír simítgatás szakmai rangra emelkedett és mi gyermekek versenyeztünk, hogy ki tudja simábbra kisimítani. Még tavaly is, úgy Karácsony előtt a karácsonyfadíszek között találtam egy kenyérbeles karácsonyfa cukorkát, amelyik talán abból a kenyérből volt megtöltve, amelyiket édesanyám 1965-ben sütött. Egy kísértés fogott el és megpróbáltam újra kisimítani a gyűrött sztaniolpapírt, mert emlékeztem, hogy ez a művelet valamikor nekem nagyon jól ment. De ezúttal nem sikerült, a sztaniolpapír középen kettőbe hasadt. Talán azért, mert most nehezebb a kezem, de nemcsak az, mert ilyenkor, Karácsony táján az emlékeim a lelkemet is igen nehézzé teszik.

 

Zonda Attila

Megjelent az Arany Tarsoly magazin 2008. decemberi számában